Gerő András szelektív érzékenysége
Szántó T. Gábor / Forrás: hvg.hu / vélemény
Érdekcsata vagy identitásvita?
Gerő András szóvá tette a Galamuson a Mazsihisz szóhasználatát. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége így írt levelében a miniszterelnöknek:
„Egy olyan intézmény megvalósítását javasoljuk, melyben a magyar-zsidó együttélés a magyar és a zsidó kultúra szimbiózisa, a közösen létrehozott értékek kerülnének bemutatásra. (…) képes lenne bemutatni milyen értékek jöttek létre a magyar nemzet számára, s milyen értékeket adott egymásnak a magyarság és zsidóság”.
Számos alkalommal bírálom magam is a Mazsihiszt, amikor úgy érzem, hogy bírálatra szorul, de ebben az esetben meg kell védenem kritikusával szemben, mert annak álláspontja nem csupán a Mazsihisszel vitatkozik, hanem kétségbe von egy sor zsidó identitást, melyek a szabad Magyarországon fontosak sokak számára.
Gerő szerint káros és nem lehetséges magyar és zsidó entitás szétválasztása. Miközben erről értekezik, szót sem ejt arról a cikke mögött meghúzódó tényről, hogy ő maga a Sorsok Háza projektben tevékenykedik, míg a Mazsihisz e projekt leállítását szeretné elérni, és az Együttélés Házát szeretné megvalósítani helyette. Hosszú cikke végén pártolja egy magyar zsidó történeti múzeum létrejöttét, mely jótékonyan hathat a Zsidó Múzeum szükséges megújulására is, de pozíciója világos: nem szeretné, ha a Sorsok Háza terv kárára, ahelyett valósulna meg a Mazsihisz javasolta terv.
Gerő ideológiai érvrendszere voltaképpen a Mazsihisz álláspontjának delegitimálására irányul, amint az ATV Friderikusz Sándor által vele készült interjújában is kiderült. A riporter bölcs, és az identitás sokféleségével kapcsolatos kérdésére úgy fogalmazott, a Mazsihisz nem képviselheti a nem vallási alapon álló zsidókat, már csak ezért sem fogalmazhat úgy, ahogy fogalmazott. Cikkében ráadásul a szervezet taglétszámát is kritikusan részletezi, hasonlóképpen, mint a közelmúltban Schmidt Mária, a Sorsok Háza projekt vezetője tette a HírTV-ben. Mindkettejük célja, hogy aláássák a Mazsihisz pozícióját, de ez nem erősíti álláspontjukat egy elvi kérdésekről, történelemről, vagy történelem-reprezentációról folyó vitában. (Amint Karsai László ízléstelen, „madame-ozó” megjegyzése sem az övét.)
Gerő egyik első érve, hogy „Mint minden vallás, a zsidó vallás is egyetemes, nincs nemzeti tartalma.” Ezen az állításán a zsidó vallással foglalkozó vallástörténészek, teológusok bizonyosan csóválnák a fejüket, különösen azok, akik a zsidó nyelveken (héber, arámi, jiddis) íródott rabbinikus hagyományt is ismerik, mely kétezer éve meghatározza a zsidó gondolkodást. Vallás és nép elválasztása fel sem merül a bibliai és a rabbinikus zsidó hagyományban – egészen a modernitásig.
Gerő mint magánszemély természetesen elhatárolódhat a magyar és zsidó entitások külön-külön történő fogalomhasználatától, sőt támadhatja ezért a Mazsihiszt, történészként azonban már bajos megvédenie álláspontját, mert magyar és zsidó identitások történeti értelemben létező és egymást nem feltétlenül átfedő azonosságok. Ezeket az azonosságokat ma is sokan, sokféleképpen éljük meg. Két évszázaddal ezelőtt bizonyosan két entitást jelentettek, a zsidók vallásukban, nagyrészt nyelvükben és népszokásaikban is elkülönültek. Az Együttélés Háza e két történeti közösség sokrétű, sokfázisú együttélését, a zsidóság későbbi integrációját, asszimilációját, majd kirekesztését, tömeghalálát, a túlélők traumatizáltságát, esetleg folytatódó asszimilációját, integrálódását, vagy disszimilációját és kivándorlását, netán belső emigrációs, se magyar-se zsidó, vagy csak zsidó identitásait volna hivatva bemutatni. Ebből következően indokolt a Mazsihisz történeti szóhasználata, és a két közösség tételezése. Ráadásul a szervezet levelében használt „szimbiózis” kifejezés kimondottan a közeledés folyamatát villantja fel, és pozitív értéktartományba helyezi az együttélés kérdését.
A „magyar és zsidó” terminológia ma sem kizárólag kirekesztő célzattal használható, hanem leíró jelleggel, miközben tudjuk, a zsidóság nagy többsége ma asszimilálódott, egy jelentős része pedig kettős identitással bír, melyben azonban a zsidó nem feltétlenül, vagy nem csak vallási jellegű. Akadnak persze sokan, akik rosszindulattal dichotomizálják és szembeállítják a fogalmakat, abban pedig bizonyosan egyetérthetünk, hogy az államhatalom képviselőinek semmiképpen nem szerencsés „magyarokról és zsidókról” beszélniük. Az aggodalmakat és kritikákat elkerülendő, jobb a befogadóbb zsidó és nem-zsidó magyarok, vagy zsidó és keresztény magyarok kifejezéseket használniuk.
Az asszimiláció és a szekularizáció folyamatában a zsidóság nagy része közelebb került a magyarsághoz (ahogy minden európai néphez, mellyel együtt élt), egy nagy része be is olvadt, elvesztve vallási és etnikai hagyományát. Egy másik része azonban, míg bár mindennapi ruházkodásában, viselkedésében, kultúrájában hasonult a többséghez, éppúgy őrizte vallását, héberül imádkozott, saját szokásrendje szerint élt, a héber/zsidó naptár szervezte életét, kósert evett, szombatot tartott, Ciont és Jeruzsálemet szőtte imáiba, és jeruzsálemi földdel a feje alatt temetkezett. Akkor is így volt ez, ha meggyőződéses azonosulásból, pragmatikus alkalmazkodásból vagy félelemből magyarnak vallotta magát. Törekvése az volt, hogy biztonságban élhessen: fogadják el magyarnak, és csak vallásában tekintsék zsidónak. Társadalmi-politikai emancipációs törekvésként – különösen a vészkorszak után –, ez ma is érthető és elfogadható: kívülről, az államhatalom részéről senki ne definiálhassa másként a zsidóságot.
Belülről nézve azonban árnyaltabb a helyzet, és nem kell eltagadni a valóságot: a zsidók története és a zsidókkal történtek indokolják a sajátos érzéseket, a komplexebb identitásokat.
A teljes írás ide kattintva olvasható el
***
Előzmények – Heisler András és Gerő András levélváltása a Holokauszt-emlékévről
Heisler András: De
Gerő András válasza
