Arányok és tévesztések
Forrás: Heti Válasz
„Akárki akármit mond, a kormány nem azért hirdette meg éppen a választási időszakban a holokauszt-emlékévet, mert a szőnyeg alá akarja söpörni az állam felelősségét a vészkorszakban” – Prőhle Gergely írása.
Ha tovább folytatódik a holokauszt-emlékév körüli huzavona, könnyen lehet, hogy az emlékezés nem békévé oldja őseink harcát, hanem újabb csatákba hívó harsonaszótól lesz hangos a Duna mente.
Pedig a József Attila-szobor, amit baloldali értelmiségiek többször is elsirattak, végül jobb helyre került, ahonnan a költő sokkal inkább „rálát” a Dunára, mely nemcsak bölcs és nagy, hanem mindenekelőtt zavaros is. Mint a történelem, különösen ahhoz képest, amit az ideológiai indoktrináció, a mindenkori politikai propaganda vagy akár egy közösség mobilizálásának szándéka kíván faragni belőle. Mifelénk a legritkább esetben egyenesek az életutak, hőseink legtöbbjének életében találunk olyan tetteket vagy szavakat, amelyekre aligha lehetünk büszkék, még ha életüket a mártírium megszentelte is. Nagy Imre szobra előtt kegyelettel emlékezünk 1956 hősére, de feledhetjük-e a németek kitelepítéséért is felelősséget viselő egykori belügyminisztert? Vagy a Bajcsy-Zsilinszky úton sétálva, a náci megszállás prominens áldozatára emlékezve feledhetjük-e fajvédő írásait, kétes politikai akcióit?
Akárki akármit mond, a kormány nem azért hirdette meg éppen a választási időszakban a holokauszt-emlékévet, mert a szőnyeg alá akarja söpörni az állam felelősségét a vészkorszakban. Az emlékévre szánt források ismeretében erős aránytévesztés a náci német megszállás áldozataira történő emlékezés kapcsán a történelemhamisítás szándékáról beszélni és bojkottot kilátásba helyezni, de az is biztos, hogy a zsidóság részvétele nélkül nem lehet a holokausztra emlékezni. Az sem kétséges, hogy egy szobor forma- és szimbólumvilága sokat ronthat a közös emlékezés esélyein. Talán nem véletlen, hogy a háborúkra emlékeztető alkotások többsége egyszerű obeliszk vagy olyan nonfiguratív ábrázolás, mely nagyobb teret enged a személyes interpretációnak. Az emlékmű felállításának elhalasztása és a miniszterelnök levele most újabb esélyt teremt a megoldásra, időt a dolgok átgondolására.
Néhány hónapja mutatták be a Hannah Arendt zsidó származású német-amerikai filozófusnőről készült filmet, mely Arendtnek az Eichmann-perről szóló beszámolóját elemzi. Tőle, aki végigülte a tárgyalásokat, pontos képet kapunk a német és a magyar felelősségről a hazai holokausztban. A filmből az is kiderül, hogy mennyire kockázatos a történelmi igazság olyan elemeire is rávilágítani, amelyek nem illettek bele a per kapcsán előre kitervelt koncepcióba. Ez nem kettős beszéd, hanem az igazság megismerésének joga. Az áldozatok emléke szent, a túlélők felelőssége nagy, legyenek bár magyar, zsidó, német vagy bármilyen származású polgárai az országnak. S bármennyire jogosak a zsidó közösség bizonyos aggályai, nehéz megérteni, hogy a Mazsihisz az egyszázalékos adófelajánlási kampányában miért a kormánnyal fennálló három vitás kérdés mentén próbálja egységbe forrasztani és mobilizálni a hazai zsidóságot. Bármilyen kampány zajlik, a nemzeti emlékezet egyelőre kicsit rendezetlen porcelánboltjában egyik elefántnak sem kellene további tárgyakat összetörni.
A szerző a Külügyminisztérium helyettes államtitkára
Az írás a Heti Válasz február 28-i lapszámában is megjelent
