A zene volt az életem – Elhunyt Alice Herz-Sommer
„Az élet minden napja gyönyörű. Minden nap gyönyörű. Mindenkit szeretek.” – vallotta a 110 éves korában vasárnap reggel londoni otthonában elhunyt Alice Herz-Sommer.
sommer_kafka.jpg
Alice Herz-Sommer és Franz Kafka
Alice Herz-Sommer 1903-ban született Prágában. Öt évesen kezdett zongorázni, tanára Conrad Ansorge – Liszt egyik kiváló tanítványa – volt. Ő volt a legfiatalabb hallgató – 16 évesen – a tekintélyes prágai Német Zeneakadémia mesterképzésén. Alice személyesen ismerte Franz Kafkát, hiszen családi barátnak számított.
Amikor 1939-ben a németek elfoglalták Prágát, gettóba zárték őt is, majd két év után a theresienstadti koncentrációs táborba deportálták férjével és fiával. A tábor zenekarában zongorázott Chopint, emlékezetből. Ugyanis a koncentrációs tábor vezetése összeállított egy zenekart, hogy a Vörös Keresztnek bizonyítsa, hogy a táborokban minden rendben van.
A 110. születésnapját nemrég ünneplő Alice szerint csak idős korunkban vagyunk teljesen tudatában annak, hogy az élet milyen gyönyörű. A róla készült film abban segíthet nekünk, hogy korábban is sikerüljön ezt észrevennünk. A The Lady in Number 6: How Music Saved My Life (A nő a Hatos Számúban: Hogy mentette meg a zene az életem) címmel. A filmet Oscar-díjra jelölték.
„Apám mindig azt mondta, hogy minél több dolgot igyekezzek elraktározni a fejembe, mert azt nem vehetik el tőlem. Ez a koncentrációs táborban különösen igaz volt. És itt jön a zene ereje: zene ugyanis akkor is lehet az ember fejében, ha éppen kívül nem hallatszik, ha éppen nem zenél senki. És a zene valóban eljuttathat egy másik világba.”
„Én a zenében élek. Az én világom a zene, semmi más nem érdekel. Ez segített túlélni a borzalmakat” – vallja Alice a róla készült filmben. Kicsit később pedig így nyilatkozik: „Szeretem az embereket. Mindenkit szeretek. Szeretek velük beszélgetni. Érdekel, hogy más emberek hogyan élnek.” Alice a saját optimista hozzáállásával megmentette a fiát is, és másoknak is segített átvészelni a koncentrációs tábort.
„Hittem abban, hogy túléljük. Ha zenélhetünk, ha játszhatunk, nem lehet olyan szörnyű” – mondja Alice mosollyal az arcán. „Úgy éreztem, a zene az egyetlen dolog, ami reményt adhat. Olyasmi volt ez, mint egy vallás. A zene az Isten. Különösen nehéz helyzetekben érzi ezt meg az ember, amikor szenved.”