A beváltatlan ígéret
Somos Péter
Aki egyetlen könyvből szeretné megismerni Izraelt, ne Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje című kötetét vegye kézbe. És ha már megtette, sürgősen keresse elő más szerzők műveit, hogy valóban hiteles képet kapjon az Ígéret Földjéről.
haz__mazig__retf__ldje.jpgAz előzetesek elfogulatlanságot ígértek (… megszállásellenes pacifista”, írja magáról az „elfogulatlan” szerző a 298. oldalon), olyan írást, amely tananyagul szolgálhatna vezető politikusok számára. Valójában a könyvben aránytalanul sok rosszat olvashatunk Izraelről egy vitathatatlanul kiváló, emellett közismerten baloldali újságírótól.
„Mindenkinek tele van a hócipője a kamuzással, a politikával, a terroristák támadásaival. A vallásos fanatikusokkal. A megszállt területekkel. A kötelező tartalékos katonai kiképzéssel. Szóval mindazokkal a nyomasztó dolgokkal, amelyek mindig is felnyomták az itteniek agyát.”
Ezek a sorok a Szex, drogok és az Izrael-állapot, 2000 című fejezet első bekezdésében olvashatók. És akiknek tele van (azaz Shavit szerint „mindenki”), azok a szórakozóhelyeken szexelnek és drogoznak keményen, mint kiderül. Ha a „mindenki”-t kicserélnénk egy sokkal, de sokkal szűkebb kört jelölő meghatározással, akár helytálló is lehetne. Így nem az. Mert nem esik szó azokról a fiatalokról (a többségről), akik a szórakozóhelyeken kóla, legfeljebb egy-egy üveg sör mellett üldögélnek humuszt vagy más izraeli ínyencséget eszegetve, jókat dumálva. Akik minden évben zokszó nélkül, sőt, ha a helyzet úgy kívánja, önként vonulnak be az általában évi egy hónapos tartalékos szolgálatra.
A könyv persze nem 2000-ben kezdődik, hanem 1897-ben. Akkor szállt partra Palesztinában Shavit dédapja, az angliai zsidó közösség egyik vezéralakja, hogy új helyet és új létformát keressen a zsidó nép számára, mielőtt az identitását vesztené a nyugati világban. Hogy akkor előre látta „a holokausztot követő szerencsétlen helyzetet” (vagy akár csak a holokausztot), abban a magam részéről kételkedek. Amit viszont Shavit szerint a dédapja nem látott, az az a 600 ezer arab, beduin és drúz, akik akkortájt többé-kevésbé belakták Cion földjét. Hogy folytathassa útját, a dédapa „azt a megoldást választja, hogy nem lát.”
Nem más ez a szerző szerint, mint gyarmatosítás. Jó cél érdekében, de mégiscsak az.
A 20. század elején, a kisinyovi pogrom után közel egymillió zsidó hagyta el Kelet-Európát, közülük mintegy 30 ezren érkeztek Palesztinába. Ezek már más típusú zsidók: kisportolt, edzett, vakmerő, fiatal forradalmárok. Ők lesznek az első kibuc, az első narancsliget létrehozói. És nem sokkal később közülük kerülnek ki az arab orvlövészek első áldozatai…
1936-ban már akadtak zsidók, akik következetesen visszaütöttek, merényletre merénylettel válaszoltak annak ellenére, hogy a hivatalos cionista vezetés elítélte az erőszakot. Ekkor már 400 ezer zsidó élt itt… Mindezek tények, amelyeket Shavit színesen, egyéni sorsokkal és elmélkedésekkel átszőve sorol el. Aztán a brit-zsidó-arab (mindegyik a másik kettő ellen) konfliktusokon át eljuttatja az olvasót 1948. július 13-ig, amikor „… a cionizmus elve eltörli Lydda városát.” (Megjegyzem: Lod, amely 1948. óta ezt a nevet viseli, a könyvben a ’48. utáni időkben is Lydda-ként szerepel.) Drámai visszaemlékezés szerepel itt egy zsidó szemtanútól, aki hetven arabot gyilkolt le. Feltehetően ezt szánta a szerző a könyv legmegrázóbb fejezetének. Sokáig részletezi, sokkal terjedelmesebben, mint zsidók elűzését vagy legyilkolását más fejezetekben.
Igaz, ehhez talált (nem mellesleg: főként zsidó) szemtanúkat… Ezzel van a legnagyobb bajom: az arányokkal. Helyesebben: az aránytalansággal. És azzal, hogy helyenként Shavit a zsidóknál jobban elsiratja az arab áldozatokat.
Tudom, az Örökkévaló tiltja ellenségeink pusztulása feletti örömünket, hiszen azok is az ő teremtményei. Tudom, egy ártatlan halála rettenetes, bárhová tartozik. Mégis azt várom egy izraeli írótól, bárkinek írja is a könyvét, hogy elsősorban a mieinket gyászolja meg.
Gaza Beach 1991 a címe a másik fejezetnek, amelyben hosszan ecseteli Shavit az izraeli megszállást, melynek tartalékos katonaként maga is részese volt. Azt az utat választotta a tiltakozásra, hogy „belülről” szemlélve írja meg a megszállás történetét. Megírta, elolvastam. Nem hatott meg a foglyok kihallgatási módszereinek részletezése. Tudom, mennyire életbevágó egy-egy vallomás kicsikarása újabb merényletek megakadályozása érdekében. Tudom, hányszor vitatták ezeket a módszereket – merthogy ez belefér az izraeli demokráciába –, de a kép akkor lenne teljes, ha leírhatnánk, hányszor sikerült sok-sok ember életét megmenteni éppen ezeknek a módszereknek köszönhetően.
A két intifáda után összehasonlíthatatlanul javult a biztonság. Alig több, mint egy évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlennek mondták Jeruzsálemben a zsidó-arab együttélést. Ma zsidók százai látogatják naponta az Óvárost, ahol régebben nem egy merényletet követtek el zsidók, vagy akár csak zsidó kinézetű turisták ellen. „Cserében” igazoltatás nélkül szinte egy arab sem tudott végigmenni a város központján. Ma sem a járókelőknek, sem a járőröző katonáknak nem tűnnek fel a sétálóutca legelegánsabb üzleteiben csadorban vásároló asszonyok, a csapatostól vonuló arab srácok, vagy a McDonalds-ba betérő arab család. Úgy látszik, a szerző ezt nem látja, vagy nem tartja lényegesnek, pedig nagyon is hozzátartozik a teljes, átfogó képhez.
Amit pedig lát, azt sokszor túlságosan borúsan szemléli. Idézzek a Települések, 1975 című fejezetből: „Ez volt az első általam írt szöveg, mely nyilvánosságra került, és arról volt szó benne, hogy Izrael vesztét jelentené, ha a nyugati parton élő 20 000 izraeli zsidó telepes száma megötszöröződne. Napjainkban a nyugati parton 350 000 izraeli zsidó telepes él”.
No lám. És Izrael ezúttal sem veszett el…
Szívesen elemeztem volna még a fordítást, de a könyv héberül még nem jelent meg (angolból fordította: Bokor Pál). Így egyelőre nem derül ki, hogy pl. Aryeh Deri, az ortodox szefárdok emblematikus alakja milyen nyelven lett a keleti zsidók „kereszthordozója”. Tisztázásra szorulna jó néhány kifejezés, pl.: „zsidó arab” (?), aztán eldöntendő, hogy „palesztin izraeli” vagy „izraeli palesztin”, miután mindkét módon szerepel. Ezeknél jóval bosszantóbb a Stern csoport „banda”-ként említése, holott még a legismertebb szélsőjobbos portál is (megnéztem) csoportként ír róla. Külön lehetne tanulmányozni a héber nevek átírását, amely hol angol, hol magyar, hol pedig általam ismeretlen szabályok szerint történik. Legutóbbira példa: Peres-zel. Függetlenül a könyvről alkotott véleményemtől, pontosabb fordítást (és jobb lektort?) érdemelt volna.
