Kései sirató – áldozatuk hét évtized távlatából is megrázó, felejthetetlen
MAZSIHISZ
Gyásznapja van ma a magyar nemzetnek: lélekben a hét évtizede, a Don–kanyarban elvesztett honfitársainkkal vagyunk. A 2. magyar hadsereget ért súlyos vereséget és következményeit idézzük fel; egyenruhás katonák és a haza fegyveres szolgálatától és az uniformistól eltiltott munkaszolgálatosok máig megrendítő szenvedéseit – fogalmazott Prof. Szita Szabolcs a Holokauszt Emlékközpont igazgatója a mai napon a doni áttörés 70. évfordulója alkalmából a Holokauszt Emlékközpont, a Honvédelmi Minisztérium, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete és a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete által szervezett emléktábla avatással egybekötött megemlékezésen. Alábbiakban Prof. Szita Szabolcs az eseményen elhangzott beszédét olvashatják.
Gyásznapja van ma a magyar nemzetnek: lélekben a hét évtizede, a Don–kanyarban elvesztett honfitársainkkal vagyunk. A 2. magyar hadsereget ért súlyos vereséget és következményeit idézzük fel; egyenruhás katonák és a haza fegyveres szolgálatától és az uniformistól eltiltott munkaszolgálatosok máig megrendítő szenvedéseit.
Hamis, megtévesztő háborús propagandával távoli harcba küldött férfiak tízezreinek helytállását, viszontagságait, szenvedését és halálát. Áldozatuk hét évtized távlatából is megrázó, felejthetetlen.
Sokáig azt hallottuk, hogy Magyarország akkori vezetői ezt a hadsereget eleve leírták, tömegként áldozták fel messze a hazától, a németektől (persze tévesen) remélt előnyök ellenében. A valóságban nem azért küldték ki ezt a sereget, hogy elpusztuljon, de amiatt pusztult el, mert kiküldték. Bizonyára sok kutatás foglalkozik még a kínzó kérdések elemzésével; a 235 000 tisztből és honvédből, valamint 39 000 munkaszolgálatosból álló hadsereg történetével, a hitleri birodalmat kiszolgáló akkori politikai elit, a hadseregvezetés felelősségével. Nemkülönben a távoli hadi vállalkozásban eltűntek tízezrei, az egykori katonai temetők felkutatásával.
Ezen a hétvégén gyásznapokat tartunk. Lehajtott fejjel, összeszorult szívvel a magyar hadtörténelem legtöbb áldozatot követelő vereségére emlékezünk. Minden halottra és eltűntre, a pergőtűzben sebesültekre, a hómezőkön kőre fagyottakra és a hazavergődöttekre. Itt, a holokauszt magyar nemzeti emlékhelyén, mély megrendüléssel és kegyelettel a munkaszolgálatosokra, családjuk és egykori közösségeik fájdalmára emlékezünk. Gyászoljuk azokat a férfiakat, akiket faji, nemzetiségi, vallási alapon, vagy politikai okból a frontra vagy hadműveleti területre küldtek.
Rájuk gondolunk, akik a honvédelmi kisegítő munkaszolgálatnak nevezett kényszermunkát, rettenetes robotot a legteljesebb kiszolgáltatottságban, dermedten és fegyvertelenül teljesítették. Alaptalanul megalázták, kitagadták a nemzetből őket, tízezreik ”valahol Oroszországban” vagy Ukrajnában jelöletlen sírokban nyugszanak máig.
Hogyan és miért történhetett ez meg?
Megtörtént, mert a máig szégyenletes zsidótörvényeket kiagyalók és megszavazók, az Endre Lászlók, Baky Lászlók, Werth Henrikek, Muray Lipótok, Bosnyákék és Rajnisék, és számos más cégéres, velejéig elfogult antiszemita nem akarta őket többé a magyar határokon belül látni. Ők voltak, akik a haza, a nemzet érdekei ellenében tettek. Őrségváltást, történelmi igazságtételt hirdettek, s közben hangosan lehazaárulózták az embertelenségek ellen fellépő Nagy Vilmos honvédelmi minisztert, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kéthly Anna, Schlachta Margit képviselőket. És bárkit, aki a munkatáborosokért, a munkaszolgálatosokért szót emelt.
A honvédség keretében a munkaszolgálatosok többségét faji alapon a zsidók tették ki. De így szolgáltak a behívott szerbek, vendek, románok, ruszinok és rutének, a cigányok, valamint a szombatisták és a Jehova tanúi. A politikaiak ún. „különleges” századaiban szakszervezeti tisztségviselők, „egyenetlenséget szító” értelmiségiek, baloldalinak vagy egyéb okból kényelmetlennek számító, titkos belügyi nyilvántartásban szereplő személyek – keresztények, zsidók – indultak végzetes útjukra, amely gyakran halált hozott rájuk.
Valamennyiük esetében a munkásszázadok hadműveleti területen vagy az arcvonalban szállításnál és rakodásnál, utak és hidak, máskor bunkerek építésén dolgoztak. Sokféle utász – és árkászmunkát végeztek. Polgári ruhában, saját felszerelésükben – a legtöbbször pihenőnap nélkül – robotoltak. A tábori zsidó munkásszázadok tagjaira nehéz műszaki feladatokat róttak, azzal az indokkal, hogy „tanuljanak meg dolgozni”. Ami azt is jelenthette, hogy kézzel aknátlanítsák a terepet. Mindezért legtöbbször megvetést, gyakran verést, leírhatatlan szidalmakat, minimális és silány élelmezést kaptak. Igaztalanul megbélyegzetten, kirekesztve és védtelenül szenvedték meg az öldöklést olyan körülmények között, amikor leginkább a páncélzat, a fegyver űrmérete és a lőszer mennyisége döntött élet és halál felett.
A nemzeti önismeret javára Nemeskürty István késői siratóban, a Requiem egy hadseregért c. kötetében az ún. harctéri segédszolgálatról valós képet rögzített. A munkásszázadok helyzetét – idézem – „katonailag képtelennek és példátlannak” minősítette. „Megbízhatatlannak minősített férfiakat fegyvertelenül a harctérre küldeni, hogy ott nemcsak veszélyes, de felelős és bizalmi jellegű műszaki munkát végezzenek: nem csupán kegyetlenség és embertelenség, hanem a hadsereg szempontjából ostobaság is. Ha ugyanis ezek az emberek valóban megbízhatatlanok, nem szabad rájuk felelős munkát bízni; ha viszont ilyen munka az első vonalban rájuk bízható, nem megbízhatatlanok” – írta.
Nemeskürty újra felhívta a figyelmet a Horthy-rendszerben elhallgatott, szinte ködbe veszett tényre, hogy, mint fogalmazott, „a magyar zsidóság a honvédség 1848-as hősi megszületése óta vérrel írta be nevét a magyar honvédség történetébe”. Tisztelettel emlékeztetett az első világháború zsidó katonáira és tisztjeire, „akik arany és ezüst vitézségi érmekkel tértek vissza a frontról”. A zsidók jogfosztásának törvényesítését, a munkaszolgálat – helyenként gyilkos – gyakorlatát elítélte és leszögezte, hogy „a hadsereg ezzel az ostoba meghatározással rengeteg kiváló szakembert vesztett”. A lényegről írt, mikor megállapította, hogy a kisegítő munkaszolgálatban „rettenetes megaláztatás volt az állandó megkülönböztetettség, emberi és katona mivoltukból való kirekesztettségük tudata.”
A tábori munkaszolgálatosok 1943 első két hónapjában 21 000 főnyi veszteséget szenvedtek el. 1943. április 16-án Horthy Miklós kormányzó Klessheimben Hitlerrel tárgyalt. A Führer hangos szemrehányásaival és vádjaival szemben a szövetségesi hűség egyik bizonyítékaként a magyarok háborús áldozatvállalását hangsúlyozta. A honvédség addigi veszteségét 146 000 halottban és 30 000 sebesültben határozta meg, egyben – némi túlzással – kijelentette, hogy „beszámítandó még a zsidó munkaszolgálatos zászlóaljak harminchatezer főnyi összvesztesége” is.
A hadtörténészek szerint hozzávetőlegesen 120 000 főre tehető azoknak a honvédeknek és munkaszolgálatosoknak a száma, akik hősi halált haltak, fogságba estek, ill. megsebesültek a 2. magyar hadsereg több mint egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége alatt. A veszteségi listák, hiányos összesítések további kutatást igényelnek, de a nemzet szellemi vagyonát is felmérhetetlen pusztítás, veszteség érte.
Munkaszolgálatban, nyomorúságban vesztette ezrek között életét Benczés Tibor publicista, Berkó Sándor költő, Csánk Endre rovatvezető, Donáth György újságíró, Földes Ferenc művelődéskutató, Gál Imre újságíró, Kasztel András újságíró, Komlós Jenő újságíró, Pásztor Béla költő, Rejtő Jenő író, újságíró, Salamon Ernő publicista, Sík Béla pécsi újságíró, Szirtes Andor publicista, Vági Miklós kassai költő, Vári Péter riporter, Vér György újságíró. Az ukrajnai szolgálat lett a végzete Bálint György írónak, Petschauer Attila olimpiai bajnok kardvívónak, újságírónak, Harmath Imre zeneszerzőnek.
Áldozatok százait követelte a szerbiai, bori munkaszolgálat. Munkaszolgálatosok további százait gyilkolták le Cservenkán, Pusztavámon, Kiskunhalason. Radnóti Miklós költőt megölték Abdán, 1945 elején erődítő munkaszolgálatban hullott az enyészetbe Doros Ferenc hírlapíró, Elek János riporter, Gosztonyi Lajos újságíró, Nagy György színész és rendező, Székely Tibor író, Tamássi György, a tudományos irodalom egyik nagy ígérete. A sopronbánfalvi munkatáborban kiszenvedett Vándor Sándor karmester, Balfon européer irodalmárok, mint Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor. A nem teljes névsor hét évtized után is az égbe kiált! Figyelmeztetés a gyűlölet, a kirekesztés és az üldözés minden mai megnyilvánulása ellen.
Igen tisztelt Miniszter úr, államtitkár és képviselő urak, diplomaták, tábori lelkészek és főrabbi urak, intézmények reprezentánsai, tisztelt hölgyeim és uraim!
A mai gyászünnepségünkön a HDKE Közalapítvány nevében szívből köszöntöm Önöket. Megtisztelő megjelenésük, az egykori kisegítő munkaszolgálatosokkal és családjaikkal, a túlélők szervezeteivel való együttérzésük bátorítás felelős munkánkhoz. A közös emlékezésért és a táblaavatás alkalmából fogadják legteljesebb hálánkat.
