‘Másfél perced van’ – Izraeli hétköznapok
Dercsényi Dávid / Magyar Narancs
Egy Jeruzsálemben élő magyar lánnyal beszélgetett arról a Magyar Narancs munkatársa, hogy milyen az élet a rakéták fenyegetettségében.
Bár egy ideje törékeny tűzszünet él a Gázai övezet és Izrael között, a rakétatámadások ismétlődése csak idő kérdése. A támadások eddig főleg a déli területeket fenyegették, a nagyvárosokban, mint Tel-Aviv vagy Jeruzsálem, nem volt veszély. Ám most Irán segítségével komolyabb fegyverekhez jutottak a palesztin támadók, így pár rakéta elérte az eddig elérhetetlennek számító városokat is.
„Nem tudom, mi a megoldás. De hosszú távon az lenne, ha mindkét fél elgondolkozna, miért fél a másiktól – mondja Judit. – Ha az oktatásban megjelenne a másik oldal – Izraelben az újabb tankönyvek már ismertetik az arab kultúra alapjait. Ma egy izraeli biztonsági okokból nem teheti be a lábát a palesztin területekre, csak mint katona. Vagyis a félelem kiküszöbölése lehetne a megoldás, az, hogy átéljük, a másik oldalon is emberek vannak. Ha Izrael legyőzné a traumatizáltságot, ha az itteniek meg tudnának nyugodni, és kialakulna bennük felelősségérzet a legyőzöttek iránt is, akkor máshogy lehetnének a dolgok. A visszacsapások, a katonai, hatalmi alapú gondolkodás nem old meg semmit, még rövidtávon sem. Persze a folyamatos rakétatámadások mellett, és az Izrael eltörlését célul kitűző iráni politika fenyegetettségében nehezen várható, hogy bárki legyőzze a félelmét, és kiteljesedjen benne az ország támadói iránti felelősségérzet.”
Judit kilenc éve él megszakításokkal Izraelben, egyetemista, majd levéltáros volt, jelenleg történész hallgató. Emlékszik még a 2000-ben kezdődött és négy éven át tartó második intifádára, amikor öngyilkos merénylők robbantották fel magukat buszokon, éttermekben, emlékszik, ahogy méregették egymást az utasok, ahogy a félelem szinte tapintható volt, de aztán békésebb idők jöttek. Jeruzsálemben évek óta nem volt civil terroráldozat. A lány Dél-Jeruzsálemben lakik, ami azért veszélyesebb, mert délről jönnek a rakéták. Lakásában nincs óvóhely, noha ez viszonylag megszokott helyiség az izraeli házakban. Eddig kétszer szólalt meg a támadást jelző légvédelmi sziréna. „Onnantól kezdve másfél perced van a becsapódásig. Az újabb rakétákkal sem lehet nagyon pontosan célozni, a repeszek viszont több száz méteres körzetben okozhatnak sérülést, halált” – mondja. Akit az utcán ér a riadó, a legjobb, ha egy fal tövébe húzódva lefekszik a földre, így a fal felől védve van, a repeszek pedig magasabban repülnek.
„A félelem folyton benned van, nem lehet rendesen dolgozni. Az első riadónál azt hittem, csak próba, de a lépcsőházban ülve hallottuk a pukkanást, és a tapasztaltabbak rögtön mondták is, hogy ez messze volt. Az emberek valamelyest megszokták már a fenyegetettséget, és nagyon jól értesültek: a tel-avivi merényletet követő percekben azonnal idegenek mutogatták egymásnak a felrobbant buszról készült képeket.” Judit nem magát félti elsősorban, hanem a szeretteit – a barátja épp Tel-Avivban volt a robbanás idején. „Nem értem az arabokat, Jeruzsálem harmada arab, itt van a Sziklamecset, ami az iszlám egyik szent helye, és a világ egyik legszebb muzulmán temploma. A gázai rombolás képeinek bemutatása az európai médiában a palesztinok iránti szimpátiát erősíti – de milyen üzenete volna egy jeruzsálemi arabok közé csapódó rakétának?”
A teljes cikk ide kattintva olvasható el
