Zoltai Gusztáv: A mikve az emberi érintkezés meghitt színtere
MAZSIHISZ
Debrecenben a helyi zsidó hitközség ünnepélyes keretek között adta át vasárnap a civis város felújított mikvét (rituális fürdőt) és emlékezett meg Raoul Wallenberg embermentő tevékenységéről.
Alábbiakban Zoltai Gusztáv a MAZSIHSZ ügyvezető igazgatójának az eseményre írt üdvözlő gondolatait olvashatják.
A zsidó vallási életnek van néhány kiemelkedő tartóoszlopa. A szombat, a kasrut, a brit mila, a temetés kegyelete mindenképpen, de a mikve is. A régi Magyarországon a K. u. K. időkben, ha egy településen akadt tízfőnyi felnőtt zsidó, aki ott kívánt élni, létrehozták temetőjüket, imaházukat, a vágodájukat, az iskolát. És a mikvét.
A mikve tehát mindenképpen fogalom. A zsidó tisztaság jelképe, a zsidó szabadságeszme megtestesítője, a hagyomány megbecsülése.
Évszázadokat átugorva, a múlt ködén átlépve, ugyanígy gondolunk most is rá, mint valaha azt régen tették. Anyáink és nagyanyáink. A mikve ugyanis az emberi érintkezés meghitt színtere.
A zsidó fürdő meleg vize, a gőz finomsága, a pihenőpadon elhangzott vég nélküli beszélgetések, a kisebb-nagyobb közösségeket összekötő pletyka fontossága, a 21. században sem vesztette el létjogosultságát.
Egy nagyszerű – mellesleg világhírű – kárpát-aljai születési cseh író, Jan Olbacht a mikve hagyományos világáról egyenesen költői magaslatokra emelte témája helyszínét. A többnyire zsidók lakta település a mikve által vált az emberi sorstér legfontosabb színterévé. Az asszonyok itt lettek igazán anyákká, pedagógusokká, ismerték fel teremtő szerepüket az otthoni munkamegosztásban, kaptak kedvet a tanulásra, éreztek vágyat a jobb életre.
Most, mintha manapság itt, Debrecenben, s talán a vonzó példa nyomán máshol is visszatérnének a régi színek és hangok, fölhangzanak a hajdan megszokott ritmusok és erkölcsi útmutatók. Mert jó dolog a modern világ, a gépesítés és az elektronika, a tegnapot meghaladó hihetetlen fejlődés, de azért a sejtek mélyén, az érzelmek árnyékában, a hitre vágyó lélek vonzalmában ott kell élnie az örök csodának is. Mert a szárnyalás, a felfelé törekvés – akár a bolygóközi utazás technikai háttere, akár megannyi kémiai siker, a matematikai csodák látványa – mit sem ér, ha nem párosul az ember első, legelső nagy és soha el nem múló élményével: a Teremtő meglátásával.
És lám, máris a zsidó ősök titkainál tartunk újra: az élet tartóoszlopánál. A szombatnál, a kasrutnál, a brit milánál, sőt a mikve falainál.
Talán 70-75 évvel ezelőtt ezek a szavak az eszünkbe se jutottak volna. hiszen a zsidó élet keretei még szilárdan álltak, folytonos volt a hagyomány. A zsinagógákból messzire hangzottak a Tóra tanulás hagyományos hangjai, a tanházakból nem múlt el a gyermekzsivaj és a mikve pihenőpadjai mellől az asszonyi duruzsolás.
Csakhogy a földből előbújt a gonosznál is gonoszabb hatalom, amely elpusztított templomot és lakóházat, betűt és álmokat, embert és művészetét. Mert csak a halálban, a romokban lelte örömét.
Én még átéltem azokat a napokat, amikor Debrecenben, az itteni téglagyárban is megnyitották a gettót, és oda beterelték a zsidókat, elrabolták javaikat, hogy aztán az életüket is elvehessék. Budapesten ekkoriban fogott hozzá embermentő feladatához a svéd Raul Wallenberg, aki napjainkban, csaknem pontosan száz éve született.
Magyarországon azóta aligha van zsidó ember, aki neve mellé legalább is 1944-1945 óta ne tenné hozzá az áldott szót. Sajnos, a távolból jött diplomata nem dolgozhatott a debreceni, a vidéki zsidók mentésén, akik közül sokan, rettenetesen sokan, Auschwitzban végezték, legfeljebb kevesen Ausztriában.
A háború vége óta a magyarországi zsidóság nem tért magához. A holokauszt vérveszteségét a közösség azóta sem heverte ki. Talán most jött el az ideje annak, hogy visszatérhessünk a régi idők hagyományaihoz.
A korszakos lépés egyik fontos állomásához pedig most érkeztünk el. A Debreceni Zsidó Hitközség – a TEVA Gyógyszergyár impozáns épülete terén – Raul Wallenberg sohasem feledhető emléke előtt őszinte szívvel tisztelgett, és a magyar zsidóság nevében hálatelt lélekkel mondott újra történelmi köszönetet a neves embermentő bátor tettéért.
Tettük mindezt azért, mert tudatában vagyunk annak fontosságával, hogy mindez összefügg a magyar zsidó élet ismételt felmutatásának őszinte igényével. Lám, már magasodnak a vallás tartóoszlopai, fényesen ragyog a szombat szentsége, s mint a mai ünnepség is mutatja, állnak a mikve falai!
E példa pedig legyen új biztatás mások számára. Kövessék Debrecent, folytassák az általuk megkezdett utat, teljesítsék ki a zsidó életet és életformát.
Herman Wouk, Amerika világhírű írója a 20. századból, több filmsorozat nagyszerű szerzője, szívében vallásos zsidóemberként élt. Egy ízben azt mondta: „Minden bajok ellenére: zsidónak lenni jó.”
Hát most itt, Debrecenben is fogadjuk meg Wouk tanácsát, és hirdessük azt fennhangon. A jó pedig itt marad, valamennyiünk örömére!
