Hegyi Iván: Magyarországnak szereztek dicsőséget, csodálatos magyarokként
Mazsihisz
Gondoljunk hát inkább azokra a könnyekre, amelyeket e kiemelkedő sportemberek akkor sírtak el, amikor a tiszteletükre a magasba kúszott a piros-fehér-zöld zászló. A magyar nemzeti színektől érzékenyültek el, Magyarországnak szereztek dicsőséget. Csodálatos magyarokként – fogalmazott hétfőn Hegyi Iván sportújságíró a Népszabadság rovatvezetője a Magyar Zsidó Múzeumban az „Egykor nekik szólt a himnusz” című kiállítás ünnepélyes megnyitóján.
A megnyitón mások mellett jelen volt Theresa Bubbear asszony, nagykövet-helyettes Brit nagykövetség; Szepesi György sportújságíró legenda és Ilan Mor Izrael Állam magyarországi nagykövete. Alábbiakban Hegyi Iván a kiállítás megnyitóján elhangzott beszédét közöljük.
Tisztelt helyettes nagykövet asszony, tisztelt nagykövetek, tisztelt hölgyeim és uraim!
Miközben mindannyian még olimpiai hangulatban vagyunk, és újra meg újra átéljük magunkban a londoni játékok nyolc ragyogó magyar diadalát, különösen jó érzés, hogy megnyílik egy kiállítás, amely a sportról és annak kapcsán hazánk nagyjairól szól.
Amint az a mostani olimpia idején is bebizonyosodott, a sportot lehetetlen önmagában értelmezni, mivel messze túlmutat önmagán, széles körű társadalmi hatásai vannak, része a kultúrtörténetnek, sőt megkockáztatom: a történelemnek is. Ezért messzemenően üdvözlöm dr. Peremiczky Szilviának, a múzeum igazgatójának és Faragó Verának, a kiállítás kurátorának a kezdeményezését, miként tiszteletemet fejezem ki Szabó Lajosnak, a Magyar Sportmúzeum igazgatójának is, akinek a közreműködése nélkül e tárlat nem jöhetett volna létre.
Egyúttal meghajtom a fejem azok előtt, akiket ez a kiállítás felidéz. Bizonyos vagyok benne, hogy a látogatók nem egyhamar jutnak majd keresztül a termeken, mert mindaz, ami itt megjelenik, mélyen elgondolkodtató, a jó értelemben kettős identitású, Magyarország fejlődéséhez és megbecsüléséhez messzemenően hozzájáruló főhősök története egyszerre felemelő és megrendítő.
Megállnak majd egy nagy méretű fotó előtt, és azon Kemény Ferencet látják – többek között – Coubertin báró társaságában is, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak magyar alapító tagja is volt. A fénykép 1896-ban, Athénban készült, ott, ahol a szintén megidézett Hajós Alfréd – aki válogatott labdarúgó és építészként Budapest városképének formálója is volt – az első magyar olimpiai aranyérmet nyerte.
Derűre fakasztja majd önöket egy gyerekkönyv, amelyet Szenes Béla írt Csibi címmel a nagy jobbszélsőről, Braunról, és sokan már mondják is magukban az MTK futballcsapatának hajdani legendás csatársorát: Braun, Molnár, Orth, Opata Jeny, függetlenül attól, hogy ezt az ötöst egyikük sem látta. Megcsodálnak majd egy festményt; többet is, de én most arról beszélek, amelyet Hatvany Ferenc báró készített Brüll Alfrédról, aki az MTK felvirágoztatója volt, ugyanúgy, mint Aschner Lipót az Újpesté.
Szemükbe szökik egy cigarettatárca, amelyet a vívó olimpiai bajnok Kabos Endre ajándékozott Dabóczy Mihálynak, amiért az többször megmentette őt a munkaszolgálattól. Attól a munkaszolgálattól, amelyre önként jelentkezett egy másik nagyszerű vívónk, Fuchs Jenő, aki a birkózó, majd cirkuszi erőművész Weisz Richárddal együtt nyert olimpiai bajnoki címet, történetesen Londonban, de 104 évvel ezelőtt. Itt vannak ők is.
Miként itt van a szintén megfestett vb-aranyérmes Kronberger Lili, aki iskolát teremtett azzal, hogy – Kodály Zoltán tanácsára – a világon elsőként korcsolyázott zenére; itt van – 1948-as olimpiai oklevelével – a zeneművész Elek Ilona, aki első olimpiai bajnoki címét úgy nyerte 1936-ban, Berlinben, hogy Hitler hozzájárult a már az Egyesült Államokban élő, zsidó Helene Mayer hazautazásához, és a dobogón három zsidó, három Ilona és három ötkarikás győztes állt: az 1928-as bajnok Mayer, az 1932-ben első osztrák Preis, valamint az emelvény tetején Elek Ilona. Itt van a vívóművész, A napfény íze című Szabó-filmben megrázóan megörökített Petschauer Attila; itt van Barna Viktor, aki több mint húsz alkalommal volt asztalitenisz-világbajnok, s aki utóbb generációkat tévesztett meg azzal, hogy – miután részt vett a partra szállásban – Angliában pingpongasztalokat gyártott. Mondták: ez Barna-asztal. Mire hányan válaszoltuk azt gyerekkorunkban: de hiszen ez zöld… S itt van a Melbourne-ben négyszeres olimpiai bajnok Keleti Ágnes, csakúgy, mint Székely Éva, a „pillangókisaszony”, akinek nem csupán a pályafutása, de a könyve is örök becsű: a Sírni csak a győztesnek szabad című kötete immár harminc esztendeje fogalom, akár ő maga. Itt van Weisz Árpád, a kiváló edző, aki bajnoki diadalra vezette az Intert és a Bolognát, s akinek emlékére a jövő tavasszal Soltra és Budapestre látogat a két itáliai klub ifjúsági labdarúgócsapata. Itt van Wintner István, a korcsolyája által is. Arról a korcsolyáról van szó, melyet a szörnyű időkben felvett volna, hogy megnyerje a magyar bajnokságot, de amikor kinyitotta a szekrényét, döbbenten látta: a sportszert kettéfűrészelték.
Tragédiákkal találkozni itt elkerülhetetlen: együtt van jelen a fájdalom és a büszkeség. Az utóbbi tán vigaszt ad az előbbiért. A kiállítás címe: Egykor nekik szólt a Himnusz. Gondoljunk hát inkább azokra a könnyekre, amelyeket e kiemelkedő sportemberek akkor sírtak el, amikor a tiszteletükre a magasba kúszott a piros-fehér-zöld zászló. A magyar nemzeti színektől érzékenyültek el, Magyarországnak szereztek dicsőséget. Csodálatos magyarokként.
