A túlélő: Hermann Gréti
Jane Ulman / Jewish Journal, Mazsihisz
A zuhogó esőben ötös sorokban vonult a család, köztük Berger Margit, szüleivel a Csillaghegyi gettóból az állomásra. Estefelé érkeztek meg és hatalmas káosz fogadta őket. A csendőrök fellökdösték az embereket a várakozó vagonokra, a holmijukat pedig földobálták utánuk.
A nagy tolakodás és kiabálás közepette Margit kiállt a sorból és átszaladt az út másik oldalára, ott elbújt a vízzel teli árokban. Később ez a szüleinek is sikerült. Fél óra múlva a vagon már zsúfolásig megtelt. Egy másik, környékbeli zsidókkal túlzsúfolt vagont is csatlakoztattak hozzá, majd a vonat elindult. Mint ahogy az később család számára is kiderült Auschwitz volt az úticél, 1944. július 9-én, a lány 21. születésnapján.
Margit 1923-ban született Bécsben, Berger Aladár és Irma egyetlen gyermekeként. A modern zsidó család kényelmesen élt. Apja mérnök volt, sportszerek tervezésével foglalkozott.
hermanngr__ti_12_03_05.jpg
Fotó: David Miller
A dolgok nagyot változtak, amikor a náci Németország magához csatolta Ausztriát 1938. március 12-én. Margitot hamar elküldték az iskolából. Egyik éjszaka a nácik betörtek a lakásukba és arra kényszerítették őt és a családját, hogy négykézláb másszanak ki az utcára, ott pedig takarítsák le az antiszemita falfirkákat.
Még ebben az évben, Margit és a szülei Pomázra költöztek apai nagyszüleihez. Meg kellett tanulnia magyarul, hogy iskolába járhasson. Eközben otthon varrni tanult. Apja a magyar hadseregnek gyártott síbotokat. 1944-ben, édesanyja visszatért Bécsbe hogy kicsempéssze édesapját. Egy reggel április elején, miután a nácik megszállták Magyarországot, Margit bement nagyapja szobájába és meglátta, hogy nagyapja felakasztotta magát. A testére akasztott cetlin az állt: „Nem vagyok hajlandó viselni a sárga csillagot”. Nem sokkal ezután a családot a csillaghegyi gettóba költöztették egy egyszobás lakásba. Margit vonattal járt Szentendrére, ahol kenyeres zsákokat varrt a magyar katonáknak.
1944. július 8-án a gettó lakóival közölték, hogy át lesznek helyezve. Csak a vegyes házasok és a hadipar számára fontosak képeztek kivételt. Margit megkereste a Csillaghegyi csendőrkapitányt, Endre Lászlót (nem összekeverendő a nácikkal együttműködő nyilas tisztel) hogy megkérdezze milyen kibúvási lehetőségek vannak. Ő felajánlotta, hogy kicsempészi, de Margit nem akarta hátrahagyni szüleit. Másnap sikerült megszöknie az állomásról.
Miután a vonat elindult, Margit és a szülei levették a sárgacsillagot majd elmentek egy román hölgyhöz, akit már korábbról ismertek. Elrejtette, és figyelmeztette őket, hogy maradjanak csendben, míg a lakás főbérlője jelen volt.
Nem sokkal később, a hölgy, kérésükre felment Budapestre, hogy pénzre váltsa néhány holmijukat. Soha nem tért vissza. Margit édesanyja megbetegedett, a család két napja nem evett. A lány elhatározta, hogy elmegy a csendőrhöz. Felvette anyja szemüvegét és sálát, majd útnak indult.
„Az Isten szerelmére, még mindig itt vagy?”, kérdezte Endre László. Még aznap este, a csendőr tervei szerint, Margit és szülei együtt szöktek át egy téglagyárba, ahol a csendőr már várt rájuk. Átkísérte őket a csillaghegyi gettóba, ahol éltek még olyanok, akik elkerülték a deportálást. Két hónappal később a gettót kiürítették és lezárták. Ekkor egy helyi lakatos, Kovács János bújtatta őket. A házból, a szekrényen keresztül egy titkos bejárat nyílt az épület mögötti fészerbe. Ha a nácik éjszaka lepték meg őket, János egy, a lábujjára kötött madzaggal riaszthatta Margitot. Erre többször is szükség volt.
1945 márciusában az amerikaiak által közvetített rádióadásokon jött az információ, hogy az oroszok átlépték a határt. A közeli hegyeken keresztül, lóháton jutottak ismét Pomázra.
„Nagyon boldogok voltunk”
A pomázi házban nagy kárt tettek a szovjetek támadásai, de rendbe tudták hozni és visszaköltözhettek.
Margit, nem sokkal a háború után találkozott Herman Ernővel, egy építőipari vállalkozóval, aki fiát és feleségét is Auschwitzban vesztette el. Három évvel később, 1948-ban összeházasodtak, felvette a Hermann Gréti nevet.
Itthon maradtak, 1948-ban született első fiuk, Tamás, a második, Pini, 1951-ben. Az 1956-os forradalom elől menekülve a család az Egyesült Államokba, Los Angelesbe szökött. Ernő mérnökként dolgozott. 2008-ban, 99 évesen hunyt el. Gréti egyetlen helyen dolgozott, ahol az alapokról kezdve vezetői szintre jutott, mint biztosítási szakértő.
20 évvel ezelőtt hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála. Azóta két stroke-ot is túlélt. Ma 88 éves, lakások kiadásával foglalkozik és aktív szervezője a Shelters for Israel nevű szervezetnek. Szeret még fényképezni és szombati vacsorát főzni minden héten két fiának, menyeinek, öt unokájának és dédunokájának. – „Teszem, amit tudok” – mondja.
