Tudunk egymásról
Szécsi Éva / Mazsihisz, Sófár
Látlak a spanyol tévében! A budapesti gettóról beszélsz, franciául – emailezte Juli barátnő egy januári délelőtt. Azonnal kinyitottam a tévét, de az én készülékemen csak a spanyol köztévé jön, a TVEi, (internacional) vagyis a nemzetközi adás nem.
A felvételt a katalán televízió munkatársai készítették, vagy három évvel ezelőtt. Egykori rádiós kollégámnak jutottam az eszébe: a spanyolok (katalánok) elakadtak, nem találták a két, spanyol védettség alatt állt házak egyikét. Volt térképük, de a jelzett utca eltűnt. Itt van, mutattam: a Légrády Károly utcát most Balzac utcának hívják. Jártam itt 1944-ben, kérdezték. Aligha járhattam, feleltem, mert én a pesti gettóban vártam a szabadulást.
A gettóban? – kiáltott fel riporter és operatőr boldogan. Minek örülnek olyan nagyon, érdeklődtem kicsit meglepetten. Megvan a riportalany! örvendeztek katalánul.
A felvétel a nappali szobámban készült, a könyvespolc előtt ültem, ők kérdeztek, én válaszoltam. Soha nem láttam az „anyagot”, sem vágatlan állapotban, sem adásban. Nem gondoltam, hogy dokumentum-film (részlet) lesz belőlem.
Talán a dátum miatt kerültem (ismét) adásba 2012-ben: a budapesti gettót (az utolsót Európában) és Auschwitzot szinte egy időben, 1945 januárjában szabadította fel a Szovjet Hadsereg. S mint az említett email is tanúsítja, a spanyol tévé fontosnak tartotta, hogy erről a dátumról dokumentumfilmmel emlékezzék.
Mint a könyveknek, az évfordulóknak is van története. 1492-ről minden iskolás tudja, hogy Columbus akkor fedezte fel Amerikát. 1992-ben egy olyan nemzetközi konferencián vettem részt, amelynek ugyancsak 1492 volt a témája, de más aspektusból: Ferdinánd király és Izabella királynő abban az évben űzte ki a zsidókat és a mórokat Spanyolországból. A kiűzetés nem volt egyedülálló, kiűzték a zsidókat Angliából, Franciaországból, a német hercegségekből, de a spanyol exodus méretei párját ritkították: mintegy háromszázezer ember lett földönfutó, kényszerült minden vagyonát otthagyni. Vagyonuk eladására kényszerítették őket, a pénzt soha nem kapták meg. Az adásvételi szerződések most kerülnek elő levéltárak titkos rekeszeiből. A mór (arab) és a zsidó vagyon nélkül Spanyolország aligha vált volna Európa egyik leggazdagabb országává. És nem született volna meg Torquemada inkvizíciója, amely tízezreket küldött a máglyára. Tévedés: nem zsidókat. A zsidóknak el kellett hagyni az országot. Az inkvizíció azokra vadászott, akik kikeresztelkedtek, de titokban gyakorolták zsidó vallásukat. Ekkor jelentek meg az ablakokban a szalonnadarabok, amelyek azonban nem tévesztették meg az inkvizítorokat (és a szomszédokat). A „marrano” eredetileg disznót jelentett, csak később kapták a kikeresztelkedett, de titokban sabbatot tartó zsidók ezt a nevet. Fennmaradt az 1490-es évekből Mose Majmon festménye, a „Titkos széder”. Mellesleg: Torquemada nagyanyja kikeresztelkedett zsidónő volt, mint ahogyan Izabella családjában is kimutatható a „zsidó vér”. 1492 táján száz-kétszázezer zsidó keresztelkedett ki. Ezek mai mércével mérve is horribilis számok.
Izabelláék végérvényesen ki akarták törölni az Ibér félszigetről a zsidó és a mór kultúra minden nyomát. Gettókat, zsinagógákat, mór palotákat romboltak le. Mintha soha nem léteztek volna, mintha soha nem lett volna mór és zsidó építészet, költészet, orvostudomány. A móroknak és a zsidóknak az Ibér félsziget nem menedék volt: az volt a hazájuk.
A kiűzött spanyol és portugál zsidókat titkos, szervezett útvonalakon segítették át Olaszországba, majd legfőképpen Törökországba.
És itt kezdődik a fél évezredes történet feltárása, pontosabban: újraírása. Világszerte virágzik a családfakutatás. Amerikai, kanadai, chilei zsidók keresik őseiket, akiknek okmányait nemcsak levéltárak őrzik, hanem olykor keresztény imakönyvek borítói rejtik. Nevek eredetét kutatják: a kikeresztelkedettek gyakran a Jesu név mögé bújtak, de a világ sok pontján élő Marguliszok is Spanyolországban keresik a gyökereiket, sőt, időnként nemzetközi családi találkozót rendeznek Jeruzsálemben.
A fél évezrednyi történelmi szünet után újraéled a szefárd kultúra, zene. Szó sincs folyamatosságról; az Ibér félszigeten a szó szoros értelmében ki kellett ásni öt évszázad alól mindazt, amit a mórok és a zsidók jelentettek Európa kultúrájában. Gironában az 1970-es évektől folyamatosan ásták ki a meglévő házak alól a zsidó negyedet, pontos korabeli térképek alapján. S most ott sétálhatnak a turisták az egykori gettó békés utcáin, belátogathatnak a rabbi házába, videoklippen nézhetik, hogyan zajlott az élet 1492-ig a gironai zsidó negyedben. (Amelynek aztán utcára néző ablakait be kellett deszkázni, a városba egyetlen, szigorúan ellenőrzött kapun lehetett kilépni, egészen a kiűzetésig.) Ma Gironában évenként megrendezik a szefárd kulináris napokat. Spanyolországban nincs turista térkép, amely ne jelölné a nagyobb városok működő zsinagógáit, a tudós Maimonidesz emléktábláit, a kóser éttermeket.
A zsidó múlt feltárása az ibér turizmus egyik nagy bevételi forrása
Madrid első, (ismét) működő zsinagógájában, a Bét Jakov-ban együtt imádkozott a gyülekezettel Juan Carlos király 1992-ben. Bocsánatkérést vártak tőle, ami nem egészen történt meg. A király azt mondta: „Szefárd (ez Spanyolország héber neve) többé nem nosztalgia, hanem ismét otthon”, majd hozzáfűzte: „Spanyolország történelme tele van fényekkel és árnyakkal”. Ehhez nem kell kommentár. A gironai gettóban egészen otthonosan éreztem magam.
… Nemrégiben Egerben jártam. Óriási plakát hirdetett egy képzőművészeti kiállítást a „Zsinagóga Galériá”-ban. Ez a zsinagóga kicsi, szépen helyreállították, és ha jól keressük, meg is találjuk az emléktáblát egy Radnóti idézettel. Hány zsidót deportáltak, itt ugyan nem tudhatjuk meg. Mint ahogyan Sopronban sem vagy más magyar városban sem, ahol gyakran külföldinek érzem magam. Táblák, turistatájékoztatók nem utalnak a zsidó kultúrára, tudományra, művészetre, amely nem fél évezreddel ezelőtt, hanem kevesebb, mint száz éve még létezett itt, ebben az országban. Ma nemlétezőnek tekintik. (Mint ahogyan egész Kelet-Európában és a Baltikumban szerették volna).
A kötelező optimizmus mondatja velem, hogy remélem, nem kell ötszáz évet várni, hogy nálunk (is) megvalósuljon a spanyol modell.
Az írás eredetileg a Sófár XV/1. számában jelent meg.
