Szenes Hanna, az elfelejtett magyar vértanú
Heimer György / Népszabadság
Több nemzet is saját mártírjának tekinti– szülőföldje kivételével
Hatvanhét évvel ezelőtt, 1944. november 7-én Szenes Hannát kivégezték a Margit körúti Hadik laktanyában. Egy nyilas katonai bíróság halálra ítélte, amiért zsidómentő brit tisztként visszatért az országba. Főbe lőtték, mindössze 23 évesen.
A magyar közvélemény azonban jószerivel ma sem tudja, ki ő, miért áldozta fel az életét. Miközben Izrael és Nagy-Britannia egyaránt hősként adózik emlékének, szülőhazájában immáron több mint fél évszázada süket csend borul emlékére. Pedig ő sem született katonának. Budapesten, 1921. július 17-én látta meg a napvilágot, jómódú értelmiségi családban, asszimiláns zsidó környezetben. Apja, Szenes Béla, sikeres humorista és színpadi szerző, a lány pedig örökölte a korán elhunyt apa írói vénáját. Hanna – eredeti keresztnevén Anikó – már zsenge gyermekkorában versel, haláláig vezetett naplójának első bejegyzésekor 13 éves. Ahogy sok százezren, ő is magyarnak vallotta magát.
Édesanyja feljegyzi, hogy ötévesen felmondja első elemista Gyuri bátyja iskolai ünnepi műsorának részleteit, Szent István megkeresztelésének históriáját, a kereszténység terjedését, évszámokkal, nevekkel. Eminens tanuló, olyannyira, hogy felveszik a református Baár-Madas leánygimnáziumba, ahol iskolaelső, s a zsidó származású növendékekre kirótt háromszoros tandíjat – kimagasló tanulmányi eredményeire tekintettel – a katolikus diákok szintjére, a reformátusok kétszeresére csökkentik.
Hanna azonban kegyetlen korban élt, saját bőrén tapasztalhatta a hátrányos megkülönböztetést. A kiváló érettségi után tanulni, szépírói stúdiumokra vágyott, de erre az 1920-ban, Európában elsőként Magyarországon életbe léptetett, a zsidók egyetemi bejutását korlátozó numerus clausus törvény nem adott sok esélyt. A diszkrimináció mindinkább tudatosítja zsidóságát. Leszámol a magyar nemzeti grandeur eszményével, mi több, öntudatos cionistaként, nemzetépítési érzelmektől fűtve, felkerekedik: irány Palesztina.
A negyvenes évek eleje egy ottani mezőgazdasági iskolában, utána pedig egy kibucban találja. Mindezt abban a hitben, hogy kétezer év után ismét létrejöhet a zsidó állam az akkor brit mandátum alatt álló területen. Ám jönnek az irtózatos hírek az európai zsidóság tragédiájáról, s Hanna szorongását felváltja az újabb acélos elhatározás: visszajön Magyarországra, segít kimenekíteni Hitler ördögi csapdájába került sorstársait. Tettvágya találkozik a britek érdekeivel. 1944 márciusában, immár a brit különleges alakulat (SOE) főhadnagyaként, kiképzett rádiós tisztként ejtőernyővel kiugrik Jugoszlávia felett. Horvát földet ér, ahonnét partizánok segítik át Magyarországra.
A balsors rögtön utoléri. Amikor 1944 júniusában a mindenre elszánt Hanna bajtársaival átjut a Dráván, egy csendőrjárőr elkapja őket. Egyesek árulást gyanítanak, mások a lány kísérőinek határozatlanságát kárhoztatják. Szerencsétlenségére megtalálják a rádióadóját is. Vallatói kegyetlen kínzásoknak vetik alá, hogy kiszedjék belőle a titkos kódot, bajtársai nevét, küldetésének részleteit. Véresre verik, kiütik a fogát, de nem árul el senkit, nem tudják megtörni. 1944 októberében, amikor már közel járnak a szovjet seregek, magyar katonai bíróság elé állítják, de az úgymond hűtlenségi per egyszerűen justizmord – tűnik ki a korabeli dokumentumokból. A tárgyalást vezető Simon Gyula hadbíró még a legelemibb eljárási szabályokat is figyelmen kívül hagyja, nem is részletezve az előítéletes (faj)gyűlöletet. Hanna bátran szembeszáll bíráival, határozott követelése, hogy lévén angol tiszt, a nemzetközi jog szabályai szerint járjanak el vele szemben. A főtárgyalást ítélet nélkül zárják, majd Simon néhány nap elteltével – a vádlott jelenléte s tárgyalás nélkül –, november 6-ánmeghozza a halálos verdiktet.
Ekkor már tombol a nyilas rémuralom. Feketehalmy-Czeydner Ferenc honvédelmi miniszterhelyettes – az a fanatikus náci, aki még a „hideg napok” idején, 1942 januárjában elrendelte a több mint háromezer áldozatot követelő újvidéki vérengzést, s háborús bűneiért később bitófán végezte – Hanna azonnali kivégzésére ad parancsot. Godó Ágnes hadtörténész szerint Simon november 7-én közli Hannával, hogy egy órán belül kivégzik, de azért folyamodhat kegyelemért. A lány azonban visszautasítja, mondván, gyilkosoktól nem kér kegyelmet. Pár perc múlva átszállítják a Margit körúti katonai fegyházba, ahol tíz órakor – „tekintettel tiszti mivoltára” – sortűz oltja ki az életét. Amikor Simon hadbírót a népbíróság 1947-ben háborús bűntettek vádjával hét év börtönbüntetésre ítéli, a per tanúimég drámaiabban vallanak a kivégzés részleteiről. Egy szemtanú szerint Hanna a sortűz előtt nem engedi bekötni a szemét. A börtönorvos szerint a kivégzőosztag rosszul célzott, a haláltusa hosszú és kegyetlen volt. Mindennek ellentmond azonban a háború utáni exhumáláskor elvégzett halotti szemle, amely arra utal, hogy Hannát tarkólövéssel egyszerűen meggyilkolták.
Bárhogyan történt is, Hanna a magyar fasizmus áldozata. Azon kevesek egyike, aki brit egyenruhában fegyvert ragadott, vállalta a lehetetlen küldetést. Földi maradványait 1950-ben kiszállították Izraelbe.Hősnek kijáró pompával Jeruzsálemben, azon a hegyen kapott végső nyughelyet, ahol a modern zsidó állam megálmodója, a szintén budapesti születésű Herzl Tivadar. Azóta nemzedékről nemzedékre ébren tartják emlékét. De nemcsak Izraelben, hanem szerte a nagyvilágban, legutóbb 2011-ben, a New York-i Museum of Jewish Heritage szentelt kiállítást életútjának.
Ám Magyarországon továbbra is dolgozik a történelmi amnézia. „A szocializmus évtizedei alatt azért illett elhallgatni, mert cionistaként és brit katonaként nem volt beilleszthető a hivatalos antifasiszta ellenállási kánonba” – írja Novák Attila történész. Szocialista volt, de nem valamelyik kommunista frakció tagja. Ellenkezőleg, cionista, öntudatos zsidó és népi a a hős – minden olyan jóakaratú ember hőse, aki gyűlöli a zsarnokságot.
Itt akár pontot is lehetne tenni e hézagos mementóra, de felmerül a kérdés: vajon miért nem tudja még ma sem befogadni a magyar társadalom Hanna hőstettét? Mit (nem) tettek a rendszerváltás utáni kormányok, hogy mártíromsága itthon ismertté váljon, hogy legyen magyar nemzeti hős, nevét itthon is hirdesse utcatábla, vértanúsága bekerüljön a tankönyvekbe? Azért voltak próbálkozások. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1991-ben kiadott egy páratlan, ma már az antikváriumokban sem fellelhető kötetet, amelyben Szalai Anna szerkesztő egybegyűjtötte Hanna naplóját, levelezését, szépirodalmi próbálkozásait. 1999-ben Dénes Gábor filmrendező drámai dokumentumalkotásában a kortársak, mindenekelőtt a fivér megszólaltatásával rajzolja fel Hanna portréját, amelyet a Magyar Televízió egyszer, egy késői órában levetített. És igaz, van pesti emlékhelye is, szerényen megbújva a Jósika és a Rózsa utca sarkánál. Aztán Szenes Iván, Hanna unokatestvére, a nemrég elhunyt népszerű dalszerző kérvényére a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa még 1993-ban igazolta, hogy semmis az 1944-ben hozott ítélet. „Ezt az elítélést – így a szikár jogi szöveg – a szocialista, antifasiszta, vagy a demokratikus magatartás miatt egyes személyeket ért hátrányok megszüntetése tárgyában hozott (itt hoszszú, 1945-ben kelt paragrafusfelsorolás következik – H. Gy.) rendelkezések alapján semmisnek kell tekinteni.”
Ennyi. Nem túl sok, hogy a felnövekvő magyar nemzedék megértse, megtudja: nem Szenes Hanna volt a hazaáruló.
