És itt maradt a város nélkülük
Mazsihisz
Dr. Feldmájer Péter a Mazsihisz elnökének a „Dunasirató” megemlékezésen, 2011. november 9-én szerdán a „Cipők a Dunánál” emlékhelynél elhangzott beszédét közöljük.
Az 1930-as, 40-es években a politika irányítóinak a többség támogatásával az volt a célja, hogy a zsidók ne legyenek itt. Megpróbálták elűzni őket, és amikor minden nehézség ellenére mégis maradtak, még több joguktól fosztották meg őket, átadták őket a náci gyilkosoknak, hogy végezzék azok a piszkos munkát, mert egy magyar úr nem piszkolja be a kezét.
Majd, amikor már lezárultak a lehetőségeik, amikor már mindenki, ők is tudták, hogy nem nyerhetnek, elvesztik a hatalmat, akkor utolsó dühükben fegyvert adtak a megőrjített csőcselék kezébe, akik itt lőtték azokat a zsidókat a Dunába, akiket nem sikerült a gázkamrákba küldeni.
Levetkőztették őket, testüket elsodorta a víz, ruhájukat, cipőjüket elvitték a bakancsos-keresztesek. És itt maradt az ország, a város, a Duna-part üresen, nélkülük.
Hosszú időnek kellett eltelnie, míg elkészült ez a csodálatos emlékmű. Cipők, cipők, amelyek egy helyben várnak arra, hogy egyszer talán visszatérhetnek azok, akik hordták őket.
Persze, ilyen csak a mesékben van, a valóságban, akiket megöltek, soha nem térnek már vissza. Az, hogy itt lehetnek, azt sugallja, valami megváltozott, a mostaniak nem úgy gondolkoznak, mint eleik.
A cipők arra valók, hogy járjanak.
Vajon, ha sétára indulnának e vascipők a mai Budapesten, éreznék-e, hogy változott valami? Éreznék-e , hogy béke s nyugalom van, és nem gyűlölködés.
Először biztos a törvények házához csoszognának, hallanák, hogyan árad a gyűlölet, a durva beszéd, amelyeket a ’40-es években – őrizve a Ház méltóságát – nem mondtak volna el, és riadtan továbbindulnának.
Csattogó lépteik felvernék az utcák csendjét, azokét is, amiket azokról neveztek el, akik a gyilkos eszme terjesztői voltak, ahol a falakon megint látnák a masírozó bakancsos emberek jeleit, és ismét hallanák a vezért éltető köszöntésüket.
Látnák azok szobrát, akik büszkén vallották magukat a zsidók ellenségének. Elsietnének a városházához, ahol szembejönne velük a közszolgálatba frissen kinevezett náci vezér és szellemi követője, egy új színházi igazgató, akik még büszkén őriznék a város első polgára barátságos kézfogásának melegét.
Vajon visszatérnének-e ide, őrhelyükre, hogy kötelességüket teljesítve az idők végezetéig némán emlékeztessenek a jeges folyóba lőttekre, vagy hátrahagyva mindent, futva menekülnének el ebből a városból , másutt várva arra, hogy egyszer majd valóban megváltoznak az idők.
A választ adják meg Önök, mert az én keserű válaszaimat már elvitte a szél.
