Jeszenszky Géza–Fekete György: Alternatívák
Forrás: Kritika
E páros publicisztikai írás az 1944. évet a magyar nemzet számára végzetesen meghatározó – közérzetét, erkölcsi állapotát a mai napig formáló – esemény történelmi vegyértékével foglalkozik.
A Magyar Királyság német megszállásával (1944. március 19.). Pontosabban azzal a válasszal, amelyet az ország akkori vezetése adott rá – felvetve más, föl nem vállalt (vagy föl se merült) politikai-katonai forgatókönyvek mérlegelését. A munka a két szerző levelezéséből cseppent ki, alkalomszerű kapcsolódással egyikük, Jeszenszky Géza professzor nemrég megjelent cikkéhez: Az alaptörvény és a magyar történelem.
Elébb a nyugdíjas történelemtanár töprengése következik, hogy – szakmai tisztelet okán (is) – a tudós történész és egyetemi oktató „szupervíziójába” torkolljon. Mindketten bizakodnak, hogy e talán némileg formabontó jelentkezés segítheti számos, a mai társadalmi tudatban kavargó vélekedés újraértelmezését, hozzájárulva a nemzeti önismeret tisztulásához, a közösségi mentálhigiéné javulásához.
Fekete György: Egy forgatókönyv (1944 kora tavaszán)
Korábban magam se kételkedtem, hogy 1944. március 19-én már nem lehetett mást tenni, mint ami lezajlott. Horthy, a kormányzati elit és általában a honi uralkodó osztályok felelősségét szemernyit se vitattam, azonban egyetértettem, a kormányzó helyén maradása, a hitleri csapatok „baráti” bevonulásának elfogadása a lehető legkisebb rossz választását jelentette Magyarországnak. Kállay miniszterelnök hintapolitikája, felkészületlenségünk a megszállásra az egyéb lehetőségeket kizárta. Hiszen minden szembeszegülés a történteknél nagyobb katasztrófa. Még teljesebb kirablásunk, még több magyar baka feláldozása ugyanúgy hiábavalóan, és – legszörnyűbb következményként – egész zsidóságunk legyilkolása, az utolsó írmagig. Elfogadtam döntő bizonyítéknak a második világháborúban addig tanúsított hitleri kegyetlenség megnyilvánulásait (Lengyelország, Jugoszlávia, Görögország, elfoglalt szovjet területek stb.). A rendszerváltás utáni, különösen a legutóbbi idők politikai csatározásainak mind egyértelműbb vonulata viszont, hogy önös hatalmi célok kiszolgálójává süllyedjen történeti múltunk értékelése, engem is – nem kevesekhez hasonlóan – régebben eretneknek számító pozícióba lendített. Tudniillik nemzedékemet – anno – még úgy okították történelemre, hogy a „mi lett volna, ha…” kérdése eleve tudománytalan, szakszerűtlen. Azóta e tekintetben is fordult a világ, a különböző forgatókönyvek, modellezések – mind visszamenőleg, mind a jövőbe irányulóan – nálunk is polgárjogot kaptak.
Az eredmény, amire jutottam, annyira megdöbbentett (és megdöbbent változatlanul), hogy nem lehet nem közreadni. Félreértés ne essék, nem egyedül jutottam oda, ahova jutottam. Több, szaktudományosan nálamnál felkészültebb barátommal, kollégámmal (többek között Deme Péter, Krausz Tamás) beszélgettem az itt tárgyalt dolgokról, összefüggésekről, s én inkább szintetizálni igyekszem a közös gondolatokat. Meg számos, magyar témájú szaktörténész munkássága is orientált (rájuk konkrétan utalok a szövegben). Vagyis semmi eredeti nem találódott ki bennem, sőt a forgatókönyvet, amit most vázolni fogok, tulajdonképpen már Bajcsy-Zsilinszky Endre javasolja Kállay Miklós miniszterelnöknek küldött 1944. februári levelében.
Témánkban, 1944 magyar tragédiájában a lényeg, az alaptétel valahogy így formulázódik. A náci barbárság utalt példái (Lengyelország… megsemmisítése) a történeti idő és hely és erőviszonyok egészen más konstellációja, mint alig pár évvel később a Magyar Királyságé. Ebből kiindulva állítom, hogy – éppen ellenkezőleg – Magyarország számára 1944. március 19-én a kisebbik rossz, bármilyen meghökkentő a feltételezés, az lett volna, ha Horthy teljesen és nyíltan lemond kormányzói státusáról. A még kisebb rossz pedig, ha el se utazik Klessheimbe (ugyanis elegendő információ valószínűsítette, Hitler ultimátummal várja, továbbá hírszerzői, katonai és MÁV-jelentések szóltak Magyarország megszállását előkészítő német csapatöszszevonásokról, valamint tapasztalatok bizonyították, hogy a Führer nem engedi ki kalickájából a nála lényegesen gyengébb tárgyalópartnerét, amennyiben az nem adja be derekát, s ennek érdekében akár fittyet hány a diplomáciai érintkezés protokolljára). Tehát – és ezzel már az imént előjelzett konkrét mondandónkat, egy másik, sajnos a magyar történelem receptúrájából abszolúte kimaradt forgatókönyvet taglaljuk – Horthy nem tesz eleget a hitleri meghívásnak, tisztségében marad, Legfelsőbb Hadúrként éles riadót rendel a hadseregnek, összehívatja parancskiadásra a honvédség (vezérkar), a csendőrség és a rendőrség vezetőit a Várba, testőrségével ott nyomban lefogatja a vélhetően nácikhoz-nyilasokhoz húzó magas beosztású tiszteket, és nemzeti ellenállásra szólít. A nemzeti ellenállást proklamáló rádióüzenetében és falragaszokban németellenes felkelésre hívja a civil férfiakat (18 éves kortól), s a nem fasiszta társadalmi szervezetek (a szakszervezetek elsősorban, de a levente, cserkészszövetség, a KALOT úgyszintén, horribile dictu, az illegális zsidó szervezkedők is) központjaiban fegyverek kiosztását hirdeti meg. Mindezt az állam és a kormány, a fennálló társadalmi és politikai rend intaktságának leszögezésével teszi, a fegyveres önkénteseket (náciellenes nemzetőr munkásokat, polgárokat, parasztokat) rendes hadserege irányítása alá sorolva. Ezzel egy időben természetesen habozás nélkül és könyörtelenül betilt minden náciszimpatizáns jobboldali szervezetet és pártot (nyilvánvalóan Szálasiét is), ezek rejtett tagjait azonnali hatállyal kilöki a fegyveres testületekből és a közigazgatásból. Kormányából szintén eltávolítja mindazokat, akik közismerten a német szövetség hívei.
Felmerül az indokolt kérdés, megvalósítható lett volna-e egy ennyire radikális módozat? Annak ellenére, hogy ilyet előtte Kállayék nem készítettek. Megint állítom – igen. Érveim, taxatív tömörséggel.
1. A fent jelzett intézkedéseket az egységes államszervezet rögtönözve is képes végrehajtani, akár 24 óra alatt lebonyolítva a döntő teendőket. Lásd olasz, román, finn átállás (igaz, minden hasonlat sántít, ám ezekben egyaránt megvolt a komoly elszánás, az alea iacta est bátorsága).
2. 1944. március 15–19-én a tisztikar jóval inkább engedelmeskedett volna Horthynak, mint utóbb október 15-én. Vö. a budapesti deportálást megakadályozó – Koszorús Ferenc ezredes vezette – 1. tábori páncélos hadosztály (Esztergom) esetével. Sőt, a csendőrség se fordult volna szervezetszerűen az államfő ellen, hiszen e testületet a nem sokkal később bekövetkezett gettósítás és deportálás „rázta” akár Horthy-ellenes Hitler-baráttá. Ugyanez a szempont fokozottan érvényes a civil közigazgatás állományára (gondoljunk arra, hogy a főispánok majd felét lecserélik a deportálások zavartalansága érdekében utóbb).
3. Igaz, még nincs második front Nyugaton, az olaszországi pedig bemerevedett, viszont Hitlernek éppen elég erejét köti le a keleti front, ahol a Vörös Hadsereg lendületesen, folyamatosan támad, hol egyik, hol másik frontszakaszon (Leningrád felmentve, a Közép Hadseregcsoport megverve és kiűzve a Pripjatytól délre eső térségből, Déli Hadseregcsoport megsemmisítve, közeledés a Kárpátok keleti határához). Hogy lehet akkor e helyzetre az 1939-es lengyelországi meg a többi analógiát alkalmazni? A két varsói tragédiát (az 1943 tavaszán egy jó hónapig kitartó zsidó felkelést és az 1944 őszén két hónapon át dúló „nagy” felkelést) meg különösen nem, hiszen ezek igen speciális történések voltak – a náci irgalmatlanság produktumaiban. A „különleges” körülményt az előbbi esetben az elszigeteltség (a társadalmi, többségi nemzeti környezettől és a háború fő sodrától), az utóbbinál Sztálin tudatos asszisztálása jelentette.
Ám a lehetőségekből semmi nem valósult meg. És ez Horthy felelőssége, sőt bűne!
Miért is? Mely okok miatt?
Horthy és köre másképpen értékelték a háború alakulását, irrealitásokban reménykedtek. Ők 1944 márciusában nem lehetőséget láttak a szovjet hadsereg győzelmeiben, hanem azoktól változatlanul és kizárólag rettegtek. Nem volt annyi képzelőerejük és valóságmérlegelésük, hogy amennyiben ők akkor komoly léket ütnek Hitler hajójába (még ha el is bukunk a fegyveres harcban), a béketárgyalásokon az már számított volna. Mindenképpen többet, mint az október 15-i harmatgyenge átállási kísérlet.
Számolni kell egy elhanyagolhatatlan személyi körülménnyel is. Mert Horthy cselekedeteinek értelmezésekor nem csupán társadalmi korlátait szükséges figyelembe venni.
Horthy nem volt gyáva ember. Ez kétségtelen. Azonban egyéniségéhez inkább illeszkedett a hadseregét vezető, katonáinak parancsokat osztó (élükön, fehér lovon haladó „otrantói hős”…) hadvezér dicső halála, mint lefogatva a Gestapóval, elszigetelve nemzetétől, társadalmától, a tömegkommunikáció által folyamatosan megszégyenítve reszketni életéért és családja sorsáért. Márpedig az utóbbit valóságosabb veszedelemnek sejthette, mint az előbb vázolt patetikus pillanatot.
Összegezve: Az objektív feltételek és a szubjektívek egy nem jelentéktelen része megengedik a feltételezést, hogy Magyarországnak a kisebbik rossz a Hitlerrel szembeni fegyveres ellenállás lett volna. Ami – ugyanakkor – nem a magyar zsidóság teljes elpusztulását kockáztatja, hanem a vidéki zömének megmenekülését is (a fővárosival együtt) komoly mértékben valószínűsíti.
Hiszen náci felülkerekedés esetén (ami bekövetkezett volna) marad a zűrzavar, a magyar államhatalom elkerülhetetlenül dezorganizálódik, fegyveres erői felbomlanak, közigazgatása megbénul – kivel, mivel gettósítottak és deportáltak volna? (Eichmannék vallották, hogy a magyar belügyi, közigazgatási és csendőrségi vezetők és állomány lelkes közreműködése nélkül, a maguk kis – legfeljebb 100 fős – kommandójával, nem tudtak volna félmillió magyar zsidót deportálni!) Az országban a politikai viszonyok kitisztulnak, egyértelművé válik, hogy Hitler a magyar nemzet ellensége, a zsidóság se hitegetheti már tovább magát a németek kultúrnemzet mivoltával, amely határt szab a nácizmus gonoszságainak… Elhitték volna a holokauszt addigi történéseit.
Véleményem szerint nagyon fontos látni, hogy 1944 tavaszán Magyarország semmilyen előzményekkel, semmilyen módon nem úszhatta meg a náci Németországgal való katonai karambolt. Hiszen – és ezt Juhász Gyula brit levéltári kutatásai óta tudjuk – Hitler elsősorban nem Kállay béketapogatódzásai miatt döntött megszállásunk mellett, hanem mert az angol hírszerzés beadta neki, hogy a szövetségesek atlanti fő inváziója után lesz balkáni partraszállás (illetve valami afféle is). Konkrétan. Churchill utasítására az ankarai angol nagykövetség egyik „német kémként” működő titkosszolgálati ügynöke elhitette vele – sorozatosan továbbított dokumentumokkal (amelyek között természetesen hitelt érdemlők is szép számmal voltak) –, hogy az atlanti partokon meginduló invázió után nyomban: 1. Törökország is hadba lép a nyugati hatalmak oldalán; 2. a légi fegyverszállításokkal megerősített Tito-hadsereg offenzívába kezd; 3. a már addig is renitenskedő Magyarország kiugrik, de nem Sztálin karjaiba, hanem nyugati segítséggel, amelyet a Dél-Itáliából küldendő két angol légi deszanthadosztály képvisel. Ez a titkosszolgálati akció pedig azt volt hivatva elérni, hogy a németek megosszák tartalékaikat: minél több hadosztályt helyezzenek át nyugatról Délkelet-Európába. Sajnos az invázió késett. (Megjegyzendő, találkozni ilyen „konklúzióval”, bornírt egy gondolat – mindezek alapján – a nyugati szövetségeseket hibáztatni a majd félmillió magyar zsidó 1944 késő tavaszi, kora nyári halálba deportálásáért.)
Horthy Nagy Végzetes Döntését (behódolást a náci megszállásnak) – a „nem lemondás” sajnos megvalósult forgatókönyvében – tetézte egy további külön politikai hiba (egyben bűn, erkölcstelenség), éspedig az, hogy az ún. zsidóügyeknek (a vidéki zsidóság gettósításának és deportálásának) „szabad folyást” engedett (Karsai László hangsúlyozza leginkább). A rettenetes következmény miatt (a magyar zsidók félmilliós nagyságrendű legyilkolása) ezt szükséges részletesebben is szemügyre venni. A vizsgálat helyes iránya nem csupán az államfői posztról való lemondás, illetve Horthy helyén maradásának dilemmája, hanem a zsidóügyekkel kapcsolatosan a – rendeleteknél kiadásukat megelőzően egyébként is alkalmazott – kormányzói jóváhagyást jelentő „szokásjog” gyakorlásától való önkéntes eltekintés (ahogy történt) vagy az ahhoz való ragaszkodás (ahogy nem történt) kérdése. Hogyan is viszonyult Horthy a vidéki, mint fogalmazott, a „galíciai” zsidósághoz? Nem azt mondta-e Baky László belügyi államtitkár (a deportálások legfőbb közvetlen irányítójának) – kinevezése alkalmával tartott – kormányzói eligazításakor, hogy „ki az országból velük, ki, ki!”? És ha a zsidóölő magyar politikus ezen állítása forráskritikailag vitatható is (az őt utóbb halálra ítélő népbíróság előtt tette), Horthy folyamatosan visszavonult magatartása a vidéki zsidóság halálba deportálásának másfél hónapja alatt nem elegendő bizonyíték? – bár tudta, hogy a nácik megsemmisítik a deportált zsidókat (lásd – már Szinai Miklós és Karsai Elek jelzik – Hitlerhez 1943. május 7-én küldött levelének nyersfogalmazványa, és ugyancsak – Karsai László hívja fel rá a figyelmet – Ottlik György, a Pester Lloyd főszerkesztőjének beszámolója 1942. augusztus–szeptemberi nyugat-európai megbeszéléseiről, aztán Sztójay Döme, berlini magyar követ jelentései szintén 1942-ből!).
Következtetések – szorosan a magyar holokausztra, azon belül a deportálásokra koncentrálva. Ha Horthy lemond, s emiatt nyílt katonai megszállás következik, több, igen fontos lehetőség valószínű: 1. a magyar államhatalmi szervek, nem lehet elégszer ismételni, dezorganizálódnak (vagyis egységesen nem használhatóak fel deportálásra); 2. a magyar zsidóság mindenképpen éberebb lesz, inkább szembefordul elhurcoltatásával; 3. ha nem is fegyveres, de valamiféle politikai németellenes nemzeti ellenállás létrejöttére valódi esély nyílik a német felülkerekedés után is, ami bázisát képezhette volna a gettósítási és deportálási műveletek elszabotálásának (az utóbbi hiányát torokszorítóan elemzi a háborút követően Bibó István). Azt is figyelembe lehet venni, hogy tavasszal a nyilasok még nem érték el az októberi hatalom-átvételi készültségszintjüket. Ekként – az elemzés tárgyát képező alternatívában – messze nem biztos, ugyancsak ismételendő, hogy a budapesti zsidóság is elpusztul, sőt nem kizárt, hogy a vidékiek többsége szintén életben marad. Igaz, mindez nem valósult meg. Ám még ez esetben is jóval kevesebb zsidónak minősített magyart ölhettek volna le a németek, ha Horthy az őket érintő gettósítási és deportálási rendeleteknél és rendelkezéseknél vállalja a beleszólást. Mert így esély marad arra, hogy Hitler beérje az eredetileg, Klessheimben kicsikart követelésük teljesítésével, a magyar fél által számukra átadandó 100 ezer zsidó közmunkás kiszállításával (persze, hogy aztán a nácik ténylegesen milyen sorsot mérnek rájuk, valószínűleg végül ugyanúgy halált, azonban „plusz” 400 ezer magyar zsidó túléli a holokausztot). Realitás? – mármint a Horthytól ily módon számon kérhető szabotálásé. Szintén volt. Hiszen az ország megszállását mindenhonnan összekapart csapatokkal oldotta meg a német vezetés. Ráadásul katonai erőik túlnyomó hányadát – Magyarország feletti uralmuk konszolidálását követően (ami igen gyors volt, néhány hét) – hamar vitték tovább a keleti frontra. Levonható a paradox következtetés: Horthy kevésbé szennyezi be kezét, ha pro forma beszennyezi, nem menekülve a Végső Megoldással kollaborálás átmeneti látszatától. Ő azonban a magyar holokauszt Pilátusa lett.
Különben a fővárosban lakó-rejtőzködő zsidók nagyobbik részének megmenekülése se igazán Horthy emberségének vagy karakánságának köszönhető. A hadi helyzet alakulása (elsősorban a partraszállás), no meg a fenyegető, illetve keményen figyelmeztető üzenetek legfőbb külföldi vezetőktől (a háborús ellenfél és a semleges államok oldaláról: svéd király, XII. Pius pápa, Roosevelt elnök, Cordell Hull amerikai és Eden brit külügyminiszterek által küldve) a háborús főbűnösként felelősségre vonás sorsát villantották meg neki – a Budapesten kívüli szinte teljes honi zsidóság legyilkolása miatt (addigra már tudtak Auschwitzról, illetve elhitték ott is).
Végére érve az 1944. évbe vetített optimális forgatókönyvnek, érdemes azt is megnézni, hogy sikere miként hatott volna nemzeti önképünkre. Először is mutatná, hogy e történelmi helyzetünkre se érvényes az egyébként sokat emlegetett balsors, illetve végzet. Hiszen valóban volt kedvezőbb történelmi lehetőség. Tehát e tekintetben Horthy és a politikai elit magvának hibáztatása nem bűnbakképzés. Úgy vélem, a magyar társadalom többsége a mai napig se érzékeli, mekkora cezúra volt az ország kiszolgáltatása Hitlernek, a vele szembeni – állami döntésen alapuló – nemzeti ellenállás elmaradása. Mert ellenkező esetben egyfelől nemzedékek sorára kiható erkölcsi tőkét, önbecsülést szerez magának a magyarság (mi lettünk volna a kárpát-medencei dánok, akik majd egymillió zsidó polgárukat, köztük gyerekeket, öregeket, asszonyokat, megmentik, nem beszélve az ily módon – a háborút követően – megszülethetőekről), másfelől minden bizonnyal kedvezőbb területi határokat kaptunk volna a szövetségesektől.
A náci megszállás után azonban az immár végletesen atomizálódott társadalom tagjai csak magányos harcosként fordulhattak szembe a Gonosszal (filmművészeti ábrázolásban lásd Fábri Zoltán: Az ötödik pecsét), ha volt hozzá jellemük, erkölcsi érzékenységük. Kivételként adódtak is ilyen hőstettek, ellenben a többséget kifele kényszerből színlelt vagy valódi közöny irányította, de nem kevesen kárörvendtek, sőt számosan zsidó polgártársaik elkobzott holmijának szajrézását, lakásaik, üzleteik, műhelyeik, vállalkozásaik, orvosi rendelőik kiigénylését, eltulajdonítását választották. Napjainkban is érzékelhető szégyent, az elődök ilyen-olyan bűnösségének feszengő érzését hagyományozva utódjaikra. Akiknek azt is megnehezítették, mégpedig történelmi érvénynyel, hogy morális alapról zúgolódhassanak a trianoni és a párizsi békeszerződésekben kiszabott magyar államhatárok ellen.
Az egykor (1848/49-ben) Európa-szerte hírnevet kivívott magyar nemzet testéről az 1944-es csúfságot 1956-unk nagysága se tudta lemosni.
Lesznek viszont új lehetőségek, s amiképpen a nemzetek életében nincs időtlen kiválóság, akképpen örök gyalázattal sem kell feltétlenül számolni. Rajtunk (is) múlik.
Jeszenszky Géza: Elkerülhető volt-e a magyar vészkorszak?
Ha az embert akár önhibájából, akár mások miatt, vagy pusztán balszerencséből kár éri, hoszszasan tűnődik, hogyan lehetett volna elkerülni a bajt, keresi az okokat, esetleg a bűnbakot. Nincs ez másként a nemzeti sorscsapásokkal sem. Mohács, Trianon mellett a II. világháborúban történő magyar részvétel, az ország hadszíntérré válása, több mint egymillió magyar, nemzetünk közel 10 százalékának a halála, ezen belül a magyar zsidóság nagy részének a szándékos elpusztítása indokoltan foglalkoztatja ma is társadalmunk gondolkodó részét. Indokolt, hogy keressük az okokat és a tanulságokat. Önmagában véve értelmetlen és történetietlen azon merengeni, hogy milyen szép lenne, ha ezeket a tragédiákat elkerültük volna. Újabban azonban teret nyer az alternatívák felvetése – ez különbözik a történelmi ábrándozástól. Harminc évvel ezelőtt egy tekintélyes brit történész, Hugh Trevor-Roper rámutatott, hogy „a történelem minden adott pillanatában vannak valódi alternatívák, s ha ezeket mint irreálisakat elvetjük, csak azért, mert nem történtek meg, akkor a helyzetből eltávolítjuk a realitást. Hogyan tudjuk megmagyarázni, hogy mi történt és miért, ha csak azt nézzük, mi történt, és nem vizsgáljuk az alternatívákat, azoknak az erőknek a teljes skáláját, amelyeknek aĘhatására az adott esemény létrejött. […] A történelem nem csupán az, hogy mi történt, hanem hogy mi történt abban az összefüggésben, hogy mi történhetett volna. Ezért nélkülözhetetlen elemként tartalmaznia kell az alternatívákat, a ’mi lett volna, ha’ vizsgálatát.”
Önkínzóan fájdalmas felvetni, hogy talán el lehetett volna kerülni az 1943-as doni katasztrófát, majd a magyar vészkorszakot: a német megszállást, 600 ezer zsidó származású honfitársunk kegyetlen deportálását és döntő részük meggyilkolását, az ország hadszíntérré válását, a nyilas csőcselék tombolását. És tovább is mehetünk: ha nem lépünk be a II. világháborúba, ha abból jobb bizonyítvánnyal kerülünk ki, talán megtarthattuk volna az 1938 és 1941 között visszanyert (magyar többségű) területeket, elkerülhettük volna a szovjet Vörös Hadsereg kegyetlenkedéseit, majd a Sztálin által reánk kényszerített kommunista diktatúrát és annak máig ható gazdasági következményeit. Akkor Magyarország ma egy boldog Ausztria lenne? Vagy ha Horthy és Teleki határozottan visszautasítják a német követeléseket, és már 1941-ben bekövetkezik az ország német megszállása, Londonban létrehozhattak volna egy emigráns magyar kormányt, amit 1940-ben pénzügyileg már valóban előkészítettek. Jött volna egy bábkormány, Imrédyvel vagy mással, az végrehajtja a totális mozgósítást és kiszolgáltatja összes zsidó származású honfitársunkat. Anyagi és emberveszteségeink ez esetben inkább nagyobbak, mint kisebbek lettek volna, és ez sem tudta volna megakadályozni 1945 után azt a kommunista hatalomátvételt, ami a győztesekhez tartozó Lengyelországban és Csehszlovákiában is bekövetkezett. De a szlovák és a román határ ma valószínűleg máshol húzódna. Föl kell tennünk tehát a kérdést: az 1940-es évek első felének magyar vezetőin, döntéshozóin múlott-e, hogy a tragédiák bekövetkeztek, azaz jogos volt-e a felelősségre vonás, a büntetőjogi és a morális ítélet? Esete és személye válogatja. A német megszállást követő cselekedetek, bűnök esetében feltétlenül. Ami biztos, a II. világháború számunkra lényegesen jobb végeredményt csak akkor hozhatott volna, ha az Amerikai Egyesült Államok elnöke más politikát folytatott volna. Ez azonban már a képzelgések, és nem az elemzések birodalmába tartozik.
Fekete György egy alternatívát vizsgált meg, mihez vezethetett volna, ha Horthy visszautasítja Hitler „meghívását,” 1944 márciusában nem megy el Klessheimbe, hanem felkészül a várható német támadásra. Forgatókönyve roppantul rokonszenves: 1944 tavaszán egy új magyar szabadságharc, a súlyos áldozatok ellenére jóval kisebb emberveszteség, mint ami bekövetkezett, és hatalmas politikai és morális előny a kollaboráns Szlovákiával és Romániával szemben, amit a békekonferencia sem hagyhatott volna figyelmen kívül. Sajnálattal mondom, hogy ennek az alternatívának sajnos kevés volt a realitása. Az akkori magyar társadalomban még erős volt a németek nimbusza, élt még az „országgyarapításért” érzett a hála, még nem voltak biztosak Hitler teljes vereségében, nem tudták, mi történik a német „halálgyárakban”, nem utolsósorban pedig rettegtek a szovjet kommunizmustól – nem is alaptalanul. Ráadásul a náciellenes szövetség sem nyíltan, sem titokban semmi érdemleges jutalmat nem kínált Magyarországnak a területi kérdésben. Végül bármennyire is nehéz helyzetben volt a német hadvezetés, nem kétséges, hogy brutálisan megtorolta volna szövetségese „árulását.” Hiszen még a normandiai partraszállás utáni döntő hetekben is képes volt nagy erőket vetni be a hősies varsói felkelés elfojtására. Ezzel együtt, ha Horthy 1944 márciusában egyértelműen szembefordult volna a náci Németországgal, ez tiszta helyzetet teremtett volna, a deportálások végrehajtása jóval nehezebb lett volna és számbelileg kisebb lett volna az áldozatok száma.
Föl lehet vetni azonban még kedvezőbb és reálisabb alternatívákat is. Talán merészsége miatt nem keltett akkora figyelmet, mint amit megérdemel, a szülőhazájából 1956-ban elmenekült és Amerikában jó nevet szerzett újságíró, Charles Fenyvesi „Három összeesküvés” című, magyarul 2007-ben megjelent könyve. Az amerikai hírszerzői jelentéseket feldolgozó hatszáz oldalas munka konklúziója az, hogy „a nyugati szövetségesek 1943 végén vagy 1944 elején megnyerhették volna a második világháború európai részét, ha elfogadják a nácikkal szembeforduló német tábornokok […] titkos ajánlatát. A csatamezőkön, a koncentrációs táborokban, a nagyvárosokban emberéletek százezreit, sőt talán millióit menthették volna meg. Adolf Hitlert saját, a náci diktatúrával szemben fellépő tábornokai tették volna el láb alól […] Az utolsó, Hitler elleni merénylet után az antináci aktivisták nem az akasztófán végezték volna, hanem ők alakították volna meg az új Németország kormányát.” (25. l.) Fenyvesi könyve részletesen bemutatja, mennyire reális volt ez a lehetőség, és miért nem valósult meg – döntően Roosevelt elnök felfogása, előítéletei miatt. Nem kell ecsetelnem, mit jelentett volna Magyarország számára, ha 1944 elején véget ér az európai világháború. Noha számos magyar benne volt a tervekben, az összeesküvésekben, kimenetelük azonban nem rajtuk, rajtunk múlott.
Érdemes legalább felvázolni egy másik lehetőséget is, ami – jó esetben – a márciusi német megszállás elkerülését eredményezhette volna. Egy tehetséges fiatal történész, Joó András 2008-ban jelentette meg „Kállay Miklós külpolitikája” című, alaposan dokumentált könyvét. A fontosabb szereplők emlékiratai, Herczegh Géza, Juhász Gyula, Pritz Pál, Ránki György, Sipos Péter és mások kutatásai, publikációi nyomán bemutatja a különböző béketapogatózásokat és titkos tárgyalásokat, amelyek vitán felül igazolják, hogy Magyarország valóban „vonakodó csatlós” volt, 1942 tavaszától a háborúból történő kiválás módját kereste, és a nyugati demokráciák jóindulatának megnyerésére törekedett. Fő célja a visszanyert területek megtartása, valamint mind a német, mind a szovjet megszállás elkerülése volt. Kállay mozgástere persze meglehetősen szűk volt. Ha a „feltétel nélküli megadás” elvét elfogadva szakít a Harmadik Birodalommal, mielőtt még a szövetségesek elérik a magyar határokat, ezzel biztosan kiváltja a német megszállást, annak minden tragikus következményével. Várható volt, hogy egy ilyen lépés a magyar zsidóság sorsát megpecsételné, és a felső- és középosztálynak a németekkel szemben nem szervilis részét kitenné mindannak az üldözésnek, ami Lengyelországban 1939 óta bekövetkezett. Garancia nem volt, csak a remény, hogy a győztesek a trianoninál kedvezőbb határokkal jutalmaznák a magyar „kiugrást”. Kállay dilemmája az volt, hogy ha „túl korán” szakít a németekkel, annak ára biztosan igen magas lenne, de ha túl sokáig vár, akkor az addig megszerzett „jó pontok” mit sem érnek és jön az új, talán az 1920-asnál is rosszabb Trianon. Tetézte a dilemmát, hogy az 1943 végi teheráni konferencia döntései (nem lesz balkáni front, Magyarországon a Vörös Hadsereg fog megütközni a németekkel) a kitűnő magyar diplomaták jóvoltából Horthy, Kállay és egy szűk kör előtt fokozatosan ismertté váltak, így az ország bolsevizálásának veszélye egyre valószínűbbé vált. Lehet-e ezt is vállalni annak érdekében, hogy az országot valamennyire megkíméljék a hadszíntérré válás borzalmaitól, hogy a front mintegy átszaladjon területünkön? Vagy várjunk az utolsó pillanatig a csodára, Hitler uralmának megdöntésére, vagy arra, hogy a szovjet offenzívát meg lehet állítani a Kárpátok és a Fekete-tenger között, miközben a szövetségesek Olaszországból, esetleg egy balkáni partraszállással kombinálva, elérik a Dunántúlt? Eddig a magyar memoárok többsége, csakúgy mint a történetírás, a Horthy-rendszer átmentésének kísérletével, habozással, tétlenkedéssel vádolta a Kállay-kormányt. Nyugatról ellentmondásos tanácsok érkeztek, a németekkel történő mielőbbi szembefordulást sürgetők mellett megjelent az a figyelmeztetés is, hogy a német megszállás megpecsételné a magyar zsidóság sorsát. A Jewish Agency, a Cionista Világszövetség részéről Lewis Namier, a lengyel zsidó hátterű neves brit történész egy 1943. október 14-i feljegyzés szerint felhívta kormánya figyelmét „azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800Ę000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal. […] a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt jelentős zsidó közösséget. […] a zsidókat illetően az egyetlen remény, hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni.” (Közli Juhász Gyula: Magyar–brit titkos tárgyalások 1943-ban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1978. 271. l.
Joó András is megerősíti, hogy a nyugati szövetségesek a tervezett normandiai invázió sikere érdekében – megtévesztő céllal – sikerrel terjesztették egy balkáni partraszállás tervét, ezzel valósággal kiprovokálva Magyarország német megszállását. Mindezek alapján 1944 elején Kállaynak és az angolbarátoknak nem a németektől való elszakadást, a kiugrást kellett volna tervezniük és előkészíteniük, hanem tovább húzni az időt, hűségnyilatkozatokkal nyugtatni a náci vezetést, mert ezzel talán elkerülhető lett volna az ország március 19-i megszállása és mindaz, ami abból következett. Erre a következtetésre jutott Karsai László is, a magyar vészkorszak szakértője. Románia, amely ugyan a magyaroknál később kezdve, de szintén folytatott titkos tárgyalásokat a szövetségesekkel, el is kerülte a német megszállást, és ez tette lehetővé számára az augusztus 23-i sikeres kiugrást, a szövetségváltást. Így nemcsak a korábbi tömeggyilkosságok után megmaradó zsidó lakossága, közte a dél-erdélyiek menekültek meg a további atrocitásoktól, de Erdély ügyében Sztálin jóindulatát is meg tudta vásárolni. Amerikai levéltári kutatásai alapján Borhi László is megerősíti, hogy Magyarország esetében „az üldözöttek védelmét a tétlenség szolgálta volna legjobban.”
Helyes lépés volt tehát a Kállay-kormány részéről a sikeres szicíliai partraszállás után 1943 szeptemberében elkötelezni magát, hogy amint az angol és amerikai erők elérik a magyar határt, leteszi a fegyvert. Sajnos azonban a szövetségesek belső diplomáciája és vitatható katonapolitikai döntései következtében erre nem kerülhetett sor. Az is érthető és indokolt, hogy Magyarország addig nem vállalta a németekkel történő szakítást, amíg a közelében nem volt szövetséges haderő. De arra nincs mentség, hogy 1944 márciusában Horthy és kormánya a kapott számtalan jel és információ ellenére nem készült fel a német megszállásra, majd gyakorlatilag semmiféle ellenállást nem fejtett ki azzal szemben. A magyar történelem egyetlen admirálisa a süllyedő hajót ugyan nem hagyta el, de ez nem volt jó döntés.
