A vigasz forrásai
Halász Tamás / Forrás: Kultúra
A kéttárlónyi kamarakiállítás a megnyitón hatalmassá nőtt: a szellem, a személyes emlékek, a hangzó hagyomány végtelen teremsorán vezette végig a látogatót az Iparművészeti Múzeum A hit fényei – Menóra és örökmécses című tárlatán a főkántor, a főrabbi, a teológusprofesszor és az énekművész.
A Szakrális Művészetek Hete keretében apró tárlat nyílt az Üllői úton: a díszterem két oldalán egy-egy vitrinben a főszereplők, mellékszereplők kíséretében. Magángyűjtők féltett kincsei, a kereszténység és a zsidóság kultikus tárgyai állnak itt egyetlen hétig őrt.
A véletlen adta az alapötletet – fogalmazott dr. Takács Imre főigazgató –, a Szakrális Művészetek Hete idei mottója: Legyen világosság! – a kamaratárlaton így a kultikus láng hordozóiból került néhány a közönség elé.
Lajta Béla a 20. századi magyar építészet egyik legeredetibb alkotója, aki tragikusan rövid élete során kivételes alkotásokkal gazdagította hazáját. Legismertebb munkái közt a Mexikói úti Vakok Intézete, a mai Idegsebészeti Klinika az Amerikai úton (eredetileg a Budapesti Chevra Kadisa Szeretetháza), az Új Színház (eredetileg Parisiana Mulató), a Széchenyi István Gyakorló Kereskedelmi Szakközépiskola épülete a Vas utcában, a Pesti Izraelita Hitközség alapítványi főgimnáziuma (ma: Radnóti Gimnázium). A Salgótarjáni úti (ismertebb nevén: Kerepesi) régi zsidótemető kapuépítménye és ravatalozója igazán csak erős idegzetű ínyencek előtt ismert.
Az 1908-ra felépült, archaikus, rejtelmes, robosztus épületek már a nyolcvanas évekre katasztrofális állapotba kerültek. A ravatalozó kupolája beomlott, elemeit széthordták, a temetőt (hol ezrek közt Weiss Manfréd és Fényes Adolf is nyugszik) az idő, az enyészet és sírrablók elborzasztó állapotba hozták. Az Iparművészeti Múzeumban látható, frissen restaurált menóra a temető építményeinek romjai közül származik, tulajdonosához igen rossz állapotban került. Egyszer, egy szerencsés korban talán fontos támpontot adhat, hogy a mindössze harminchét évesen elhunyt Lajta egyik legkülönösebb alkotását helyreállítsák. Addig szívből ajánlom a kiválóan szerkesztett Lajta Béla Virtuális Archívumban való tallózást, ismerkedni az építész izgalmas világával.
A menóra egyedüli műtárgy a maga tárlójában: a másik remekmű, Steindl Imre és Jungfer Gyula tizenkét évvel korábbi örökmécses tartója, a múzeum kincse magángyűjtőktől kölcsönzött, míves – közel egy évezred korszakait reprezentáló – darabok közt függ. Az aranyozott vörösréz konstrukció egyszerre tekintélyes és végtelenül légies darab. Koronaformából aláfutó gyöngyláncok tartotta, áttört, tojásdad test: aprólékosan kidolgozott, ékszerfinomságú részletein hosszan időzhet a szem. Jungfer, a magyar kovácsoltvas-művesség nagymestere a millennium évében – mikor Steindl Imrével tervezett remekét alkotta – megkapta a jubileumi kiállítás legmagasabb elismerését, az Állami Aranyérmet, mely után a következő három világkiállítás nagydíjait is elnyerte. Jungfer abban az évben halt meg, amikor Lajta épületét avatták: sírja attól egy kőhajításnyira, a Kerepesi temetőben található.
A múzeum dísztermében tartott megnyitón Fekete László főkántor és Kéringer László énekművész pompás előadásában héberül, illetve latinul csendült fel a 27. zsoltár – „Az Úr az én világosságom” – s két tudós teológus szólt személyes hangon a közönséghez.
Schőner Alfréd főrabbi, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem rektora (ki elöljáróban felidézte: művészettörténet szakos hallgatóként az Iparművészeti Múzeumban töltötte szakmai gyakorlatát) beszédében megrendítő, családi történetet vázolt fel. Édesapja a mauthauseni koncentrációs tábor foglyaként, a pokol kerítéséből tört drótból és apró fadarabokból készített apró hanukiát, hanukai menórát, melyet hazahozott, s halála előtt fiának adott. A kis tárgyat a főrabbi a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetnek ajándékozta, ahonnan a közelmúltban levelet, emléklapot kapott. A gyertyatartót kiállították, fotóját elküldték az adományozónak. Megrendítő beszédét a főrabbi a fénykép felmutatásával zárta.
A „sötétséget nem legyőző, de benne vigaszt nyújtó fényekről” szólt beszédében Jelenits István. A piarista teológusprofesszor szerint a fényről, a világosságról, sötétségről egyként nehéz beszélni ma, az elektromosság korában. Mint fogalmazott, ha a sötétet sikerül száműznünk az életünkből, nem tudjuk igazán megbecsülni a világosságot. A lángok, melyeket e patinás tárgyak őriztek és hordoztak, „nem hessentették el az éjszakát”: arra szolgáltak és szolgálnak, hogy „a világot elviselő bátorságot merítsünk belőlük”.
