Egy könyv története
Szécsi Éva / Mazsihisz, Sófár
Néhány évvel ezelőtt történt: Alkalmanként a budapesti Zsidó Múzeumban vezettem külföldi csoportokat. Egyszer kolléganőm megkérdezte: elvállalsz egy csomó amerikai gyereket? Kelletlenül mondtam igent, mert a „gyerekek” (kivéve talán a németeket) rendszerint tudatlanok, unatkoznak és zajonganak.
Jelen esetben beözönlött több tucat, 13-15 év körüli gyerek, fehér, fekete, kínai, japán. A nagykovácsi Nemzetközi (köznapibban: amerikai) iskola növendékei. Megkérdeztem, van-e köztük zsidó, senki sem jelentkezett. Úgy véltem, ez esetben lényegtelen, hogy megtanulják, balról jobbra vagy fordítva kell-e meggyújtani a gyertyát, viszont el kell nekik mondani valamit a magyarországi Holokausztról, tudják meg, hol élnek. (A múzeumban a képek szánalmasan kevés információt adnak, a kicsiny teremben évtizedek óta nem változtattak semmin). Elmondtam az auschwitzi fényképek történetét, a gyerekek feszülten figyeltek, majd hozzátettem, hogy ha én is e képek valamelyikén szerepeltem volna, akkor most nem lennék itt, mert ezek a gyerekek a gázkamrába mennek, én a pesti gettóban értem meg a felszabadulást. Ekkor a csoport vezetője felkiáltott: Megtaláltuk Magdát, itt van Magda! A gyerekek nagy tapsba kezdtek. Értetlenül álltam a hangzavarban, s egyre ismételgettem, hogy nem vagyok Magda.
A csoportvezető, Bob, akinek annyi felejthetetlen nagykovácsi előadást, találkozást köszönhetek, ekkor elmondta, hogy a múzeumlátogatás előtt, készülve a Holokauszt napra, a gyerekek elolvasták Magda Dénes Castles burning című dokumentum regényét. Magda tíz éves volt 1944-ben, Budapesten bujkált, a felszabadulást a Vadász utcai Üvegházban érte meg. Én a gettóban… szabadkoztam, de a gyerekek nem hagytak szóhoz jutni. Menjek ki hozzájuk Nagykovácsiba és mondjam el nekik, mit és hogyan éltem át. Előzetesen megírják nekem emailben, mire kíváncsiak.
Kérdéseik, amelyeket tanáraik rendszereztek olykor megleptek: mit ettem a gettóban, hogyan mosakodtunk, féltem-e a németektől, vagy az oroszoktól, voltak-e keresztény barátaim és hajlandók lettek volna elbújtatni, nálam voltak-e a tankönyveim? Megünnepeltük-e a karácsonyt? Kimehettünk-e a városba? Hol vásároltunk?
Magda regényét akkor még nem olvastam. A következő évben már egy másik osztállyal végigjártam (saját autóbuszuk volt) az Égő kastélyok című könyv színhelyeit. Bementünk a Teleki téri gangos házba, bejártuk a teret, ahol a hírhedett „Teleki téri nyilasok” fosztogattak, lövöldöztek, gyilkoltak. Elmentünk a Deportáltak emlékművéhez, megálltunk a Duna-parton. Megnéztük az Üvegházat. Amikor Bob kissé habozott felelni arra a kérdésre, hogy „volt-e tetű”, én bekiabáltam, hogy a kék kapucnim valósággal mozgott a sok tetűtől. Aztán következett a gettó, amelyről a feltámadott Magda (mármint én) mondta el személyes élményeit. A beszélgetés Nagykovácsiban folytatódott. Mindent megértettek: megkértem tizenhét gyereket, hogy menjen a terem egyik részébe: Nos, ennyien voltunk egy négyszer négy méteres szobában, s a szomszéd szobában talán még többen. A németektől nem féltem, mondtam, mert németet nem láttam; akkor úgy véltem, hogy ennél a gyilkos söpredéknél csak jobbak lehetnek. Elmondtam a gyerekeknek, hogy teljesen tudatlanok voltunk. Bármilyen helyzetbe kerültök, figyelmeztettem fiatal hallgatóimat, igyekezzetek a lehető legtöbb információhoz jutni. Az információ hiánya megbénít. Ezt nagyon megértették. Azt is, hogy a karácsonyt igenis megünnepeltük, mert akkor kezdődött az ágyúdörgés, a város ostroma. És semmi más nem érdekelt, csak az, hogy közeledik-e az ágyúdörgés. Azt is felfogták, hogy sok szörnyű részletre nem emlékszem, az agyam törölt, mint a számítógép. Mert a lényegre koncentráltunk: ezt túl kell élni és túl is fogjuk élni.
Nagyot nevettek, amikor elmondtam: „letoltam” egy kisfiút, aki ott állt mellettem a harmadik emeleti gangon (az óvóhelyre nem fértünk be) és félt az ágyúzástól. Hát nem érted, hogy már közel vannak hozzánk? kiabáltam.
Az egyik osztályba járó orosz fiúval eljátszottuk, mi volt az első orosz szó, amelyet megtanultunk. Hleb, mondta ő. Kleba, mondtam én. Kérj kenyeret oroszul, mondtam a srácnak: prosu hleba. Látjátok, mondtam a gyerekeknek, mi csak tartottuk a kezünket és azt mondtuk: kleba. Merthogy nem a helyes kiejtést és az alanyesetet tanultuk meg, hanem a genitivus partitivust, a birtokos esetet. Mi klebát kaptunk az orosz kiskatonától. Egyszer pedig, a Liszt Ferenc téren, a légvédelmi ágyú mellett ülő szovjet katona odahívott magához és a kezembe nyomott néhány szem cukrot. (Elég szánalmas külsőt nyújthattam a tetves kapucnis kabátomban és mackó nadrágban).
Drága, nemrég elhunyt barátnőm, Kremsier Edit, akivel első elemitől jártunk egy osztályba, egy ízben berontott a Zsidó Múzeumba: mutassatok egy gettó túlélőt, kell a filmemhez. Miért nem velem kezdted, kérdeztem. (Egymás mellett laktunk). Edit filmjében, a Budapesti Zsidónegyedben én voltam a „gettó-tanú”. Vagy nincsenek fényképek és filmek, vagy még mindig gondosan rejtegetik őket, hiszen a múltat (eddig) egyetlen rendszer sem akarta bevallani.
A nagykovácsi gyerekek évről évre elhalmoztak ajándékokkal, rajzokkal, kézimunkákkal. „Eva, you are our inspiration!” (Éva, te vagy a mi inspirálónk), írta egy 15 éves lány. Magda könyve némi késéssel magyarul is megjelent. Az 1944-ben tíz éves kislány (én tizennégy voltam) pontatlanul emlékszik helyzetekre, dátumokra, elkeltek volna a magyarázó lábjegyzetek, a fordító rémséges hibákat követ el, de a könyvkritikus tiszte, hogy erről írjon. A nagykovácsi fiatalok angolul olvasták a könyvet, jóval magyar nyelvű megjelenése előtt. És azok, akikkel találkoztam, ma többet tudnak a Holokausztról, mint a legtöbb magyar diák.
Az írás eredetileg a Sófár XIV/4. számában jelent meg.
