Eljöttünk, mert ez lelkiismereti kötelességünk!
Mazsihisz / kormany.hu
Latorcai Csaba képviselte a Magyar Köztársaság Kormányát, azon a megemlékezésen, amelyet a Holokauszt Emlékközpont szervezett augusztus 26-án a Kamenyec-Podolszkij-i tömeggyilkosság 70. évfordulója alkalmából.
Az eseményen Magyarország Kormánya, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium emléktáblával adózott a közel húszezer áldozat emlékének. Alábbiakban a KIM nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárának a megemlékezésen elhangzott beszédét olvashatják.
latorcaicsaba_1.jpgTisztelt Gyászolók! Tisztelt Emlékezők!
Emlékezni és emlékeztetni gyűltünk ma itt össze.
Eljöttünk ide a Holokauszt Emlékközpontba, amely élő felkiáltó jelként őrzi a Holokauszt mártírjainak fájdalmasan felejthetetlen emlékét.
Eljöttünk, mert idehozott bennünket a gyász és a fájdalom. Eljöttünk, mert idehozott bennünket a lelkiismeret újra és újra parancsoló szava: emlékezz és ne feledj! Eljöttünk, mert ez lelkiismereti kötelességünk!
A rendelkezésre álló történelmi tények ridegen és szárazon tudósítanak bennünket. Magyarország német megszállása és 1944 tavaszának eseményei előtt, a Magyarországon élő zsidóság elleni egyik legsúlyosabb atrocitás a Kamenyec-Podolszkij-nál történt mészárlás volt. Hetven évvel ezelőtt, 1941. augusztus 27/28-án végeztek a több ezer deportált, megtagadott, hontalanná és védtelenné vált emberrel. Gyerekekkel, nőkkel, idősekkel, betegekkel…
A magyar kormány 1941. júliusban tárgyalta meg a zsidók deportálását. Levéltári adatok alapján tudható, hogy az első ez irányú rendelet 1941. július 12-én jelent meg, amelyet a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság akkori vezetője, a belügyminiszter utasítására adott ki. Ebben még ún. „alkalmatlan idegenek” megnevezés szerepelt, későbbi rendelet szólt már a kitelepítendőkről úgy, mint ún.”zsidófajú külhonosok”
A deportáltakat 1941. július-augusztusban, Kőrösmezőnél felállított gyűjtőtáboron keresztül, embertelen körülmények között, marhavagonokban toloncolták ki, „tolták” át a halálba.
Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim!
Ami Kamenyec-Podolszkij-nál azokban a napokban, hetekben történt, a magyarországi zsidóüldözés egyik legvéresebb, legszégyenteljesebb s az előzményeit tekintve, leghomályosabb része is egyben.
Számos kérdés maradt megválaszolatlanul, még hetven év távlatából is. Valójában kik, mikor hozták meg a döntést az akció megindításáról? Zajlottak le máskor is a korabeli Magyarországon hasonló kitoloncolások, „áttolások”? Vajon mi lett a túlélők sorsa?
Tisztelt Emlékezők!
„Ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged…”
Nehéz elhinnünk, számos kérdés között az is felmerül bennünk, vajon hol volt Isten, az ő ereje az üldözések, a holokauszt idején?
Mert emberi elmével és szívünk gyarlóságával nehéz hinnünk, hogy a Teremtő azokban a napokban is jelen volt, s az ég szélére taszítottakról akkor sem felejtkezett meg. Mint ahogy Dachauban, Auschwitz-Birkenauban, Mauthausenben sem, vagy éppen a reménytelen menekülések pillanataiban sem!
Isten ott volt a szenvedőkkel, mert együtt szenvedett velük!
És ott volt azoknak az embereknek – az igazaknak – a szívében is, akiknél a lelkiismeret szava utat talált a sötétség, vagy a félelem által igazgatott szívek között, a segítségért kiáltókhoz. Vállalták a legnagyobb kockázatot is, eszközök tudtak lenni, hogy az ég szélére taszítottak számára a túlélés reményét jelenthessék.
Még akkor is, ha Európa nagy része hallgatott, vagy ha meg is hallott valamit, inkább elfordult, hisz könnyebb – volt – elhinni, hogy ha nem látunk, vagy nem hallunk meg valamit, az meg sem történik.
Most, amikor itt a Holokauszt Emlékközpontban, a Magyar Kormány, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium ennek az emléktáblának a leleplezésével az áldozatokra emlékezik, az embermentők előtt is hajtsunk fejet.
A néven nevezett és ismert hősök, mint – többek között – Schlachta Margit, vagy Raoul Wallenberg és mások előtt épp úgy, mint azok előtt, akik a történelmi vihar okozta csatazajban csendben, részben ismeretlenül – talán rettegő félelemmel és mégis hős bátorsággal – emberek maradtak az embertelenségben.
Tisztelt Emlékezők!
Úgy tartja a mondás, hogy a múltban gyökerezik a jövő. Aki a múltat elfeledi és a saját népének, nemzetének történelmét nem tiszteli, nem érdemes arra, hogy a jövő által felkínált lehetőségekkel éljen.
A 20. század tele van áldozatokkal, számos, még teljességében fel nem tárt gyászos eseményt hordoz magával. Olyanokat is, amelyekkel szembenézni nagyon nehéz, de kötelesség! Mint a Kamenyeck-Podolszkijnál történtek, amelyet sosem feledhetünk és nem engedhetjük, hogy az utánunk következő nemzedékek elfeledjék!
Hogy okuljunk és tanuljunk!
Hogy megtaláljuk helyünket a jövőben!
Legyen a mártírok emlékezete áldott!
