Az emlékezés védelmében – egy hazugság ellen
Fekete György
„Mert valahol legbelül, valamiképpen a föld minden lakosa – zsidó.”
A „holokauszt-ipart” a gyilkosok működtették. A holokauszt maga volt az ipar!
Visszatérő tragikus tapasztalat. Az antiszemitizmus, legalábbis „radikális”, „modern” (náci típusú) megjelenése, nem elégszik meg azzal, hogy többször is nekirugaszkodva megpróbálja elpusztítani az élő zsidó embert (hogy aztán sort kerítsen minden rendű és rangú liberálisra, konzervatívra, baloldalira és e vele együtt nem működő egyházak hívőire). A múlt, sőt a régmúlt zsidóit is ellenségnek tekinti. Elveti bárminemű pozitív szerepük elismerését. A teljes felejtés sötétségébe űzné őket, ha hatalmában állna. Azaz: megölné a halott zsidót is. Kétszeresen gyilkolna.
A Választott Nép, amely ugye nem azért „választott”, hogy eltaposson és kizsigereljen más népeket, miként az antiszemiták hirdetik, hanem azért, hogy jó példát mutasson az emberiség egészének, szóval a zsidóság likvidálásában központi helyet foglal el a holokauszt eltüntetése a történelmi tudatból. Az antiszemitizmus dogmatikai „érve” megalapozatlan, ugyanis a Kiválasztás az Úr „önkényének”, „önzésének”, avagy szeretetének, „jó tetszésének” megmutatkozása, amelyben „megáldom – mondja az Örökkévaló Ábrahámnak – a téged áldókat és a téged átkozót megátkozom, és veled áldják magukat mind a föld családjai” (Genezis könyve 12:3) azért, mert – bővíti aztán tovább a gondolatot prófétái egyikének – „teszlek nemzetek világosságává, hogy segítségem a föld végéig érjen!”(Jesája 49:6).
Az antiszemitizmusnak hét fő viszonyulási módja van a holokauszthoz. Az első, a tagadás, mármint hogy semmi ilyen nem volt, a zsidók találták ki a világ sakkban tartására. Büntetését legutóbb – országunkban – egy kalap alá vették a despotikus államszocializmus bűneit tagadó cselekedetek üldözésével, meghajolva ekként az antiszemiták „kommunista zsidó, zsidó bolsi” tétele előtt. Második és harmadik eljárása az antiszemitáknak ez ügyben, a relativizálás (bagatellizálás érdekében), és az a rágalom, hogy 1945-50 körüli években a „zsidó bosszú” Lengyelország keleti, Németország nyugati területein lemészárolt legalább 1.5 millió német embert, tehát végső soron…. A negyedik támadási mód a holokauszt kiiktatására az emlékezetből: azzal vádolni a holokauszt emlékét ápolókat, hogy e tevékenységük minden más kapcsolódású, eredetű gyász, fájdalom, kín érvénytelenítésére irányul és/vagy azt hangoztatni, hogy ez az emlékápolás hozzájárulhat újabb holokauszt előidézéséhez (tudniillik – ezen „értelmezés” szerint – óhatatlanul is permanens ingerültséget produkál a nem zsidó származásúakban, akik – mint utódnemzedékek – egyáltalán nem felelősek a holokausztért, és mivel áldozatai se voltak, az általa okozott gyász is jogosan közömbös számukra). Az ötödik féle magatartás, a holokauszt áldozatainak kárenyhítését nyerészkedésnek, a többi ember kizsákmányolásának hirdeti. Hatodikként az a módozat említhető, amelynek alkalmazásakor az antiszemiták az „ártatlanság vélelmét” hangoztatva a holokausztért örökre és általánosan viselendő történelmi felelősség maximáját, mint a kollektív bűnösség elismertetésének eszközét törekednek lejáratni. Látható, hogy az utóbbi három típusú törekvés a holokausztra való emlékezés ellehetetlenítését célozza közvetlenül. Végül, hetedik jellegzetességeként e gonoszságnak, idetartoznak a teljes idétlenségek is: a zsidó mártírok magukat pusztították el, a holokausztot a zsidók pénzelték (hogy később megtorolhassák, és zsarolásképpen hivatkozhassanak rá a zsidó újállamiság kierőszakolásakor), a holokausztot a zsidók provokálták ki tűrhetetlen viselkedésükkel, soha meg nem szűnő nemzetárulásukkal, idegenszívűségükkel a nekik otthont biztosító országokban, amelyek önzetlenül befogadták őket megérdemelt diaszpórás bolyongásukból, és e hálátlanságukat napjainkban is változatlanul gyakorolják, illetve – héber elnevezéssel, a Soa – kísérlet volt megelőzni, hogy a „kiválasztottak” leigázzák a földgolyóbist stb.
Az aljas fortélyok közül az itt ötödiknek besorolt merénylet hozza leginkább zavarba – éppen a célpontnak kiszemelt zsidóságot. A „holokauszt-ipar” mélységesen hazug és manipulatív tézise.
Miért is? Az ok összetett. Az antiszemiták alaphivatkozását egy feltételezhetően öngyűlölő amerikai zsidó szerző azonos című „műve” jelenti. Aztán szerepet játszik az irigység, a rivalizálás. Hiszen a zsidó szintén hús-vér ember. Valamint hat az ún. csoportnyomás, a számszerű többségnek érzékelt antiszemiták mentalitásunkat, gondolkodásunkat sújtó ereje, amivel a kiszolgáltatottság számos további következménye kombinálódhat: önhibáztatás, azonosulás a támadóval, és hasonlók.
A hazug vád, az emberi valóság „normálisan deviáns” (vagyis általánosan gyarló) jelenségeinek „zsidóvá” torzítása előtti meghunyászkodás szociális és lélektani értelmezése, mondhatni, „pofonegyszerű”. Ne is riadjunk vissza e hályogot eltávolítani, se a sajtóban, se a mindennapi érintkezésben.
Ne féljünk kimondani: a holokauszt-ipar tétele antiszemita funkciójú. Hiszen minden nemes dologgal visszaéltek már a történelemben, milyen alapon lenne kivétel a holokauszt áldozataival való törődés? Meggyőződésem, hogy azokat, akik az ilyen visszaéléseket (hangsúlyozom, minden más karitatív tevékenységhez is kapcsolódnak efféle jelenségek) profit-motiválta „iparként” határoznak meg, nem az időnként előforduló visszaélés ténye, hanem a holokausztra emlékezés és az áldozatok gondozása zavarja!
Az emberiség piaci viszonyok között él. Ehhez az adottsághoz az összes jótékonysági, rehabilitációs, bajcsökkentő, kárpótlási intézmény, szervezet köteles igazodni. A valóság mindegyikre vonatkozik. A keresztény, a buddhista stb. gondozószolgálatok és érdekvédelmi szolgáltatások mechanizmusaira is. Utóbbiak vonatkozásában se emleget senki profitorientált „ipart”, pedig szintén nem kivételek az emberi visszaélés, hitványság jelensége alól.
Hogy a holokauszt áldozatainak kárenyhítésénél és az emlékezés anyagi hátterének biztosítása során, úgymond, túlzottan nagy összegűek az elsíbolt pénzek? Ugyan kérem. Merjünk reálisan gondolkodni, de legfőképpen érezni. Ne idegenkedjünk vállalni, hogy igen, a holokauszt a világtörténelem semmi más tragédiájával nem rokonítható iszonyat volt, mértéke, kiterjedtsége páratlan. Ennél fogva kiugróan sok a teendő. Igaz, a túlélők száma – életkoruk előrehaladásával – szükségszerűen fogyatkozik, azonban egyfelől az idős ember állapota fokozottabb (költségesebb) ápolást, törődést kíván, másfelől az emlékezés társadalmi rendszere magától nem működik – „üzemeltetetést” igényel. Ez utóbbi viszont nélkülözhetetlen, amennyiben szeretnénk továbbjutni az antiszemitizmus oldásában. Ha a jövendő generációknak nem lesz képük arról, hogy mi volt a múltban jó és rossz, „isten- és emberpárti”vagy gonosz, vajon miként boldogulnak ugyanezen választással majdani jelenükben? Ezért is fontos, legalább közbevetőleg jegyezzük meg, a demokrácia, mert igazán dönteni és átélni a döntés felelősségét kizárólag szabadságban lehet. A diktatúrák lényegesen frusztráltabb létviszonyokat jelentenek, amelyek az antiszemitizmus alapmechanizmusának, a bűnbakképzésnek kifejezett táptalajként szolgálnak. Bizony, mindezen el kell töprengeni a holokauszt bármiféle megismétlődésének elhárítása érdekében.
Három általános érvényű összefüggést nem tudok nem jelezni. Az egyik, hogy elkerülhetetlen belátni, az antiszemitizmus véglegesen soha nem lesz felszámolható. Az emberi személyiség énvédő mechanizmusai miatt. Amelyek közül destruktívakat is mindig előhív a túlélés kényszere. Ilyen vagy olyan helyzetekben, ilyen vagy olyan egyéneknél, közösségekben, szociális konstellációkban. A második igazság, hogy a holokausztnak mindannyian megszenvedői vagyunk.
Az egykori áldozatok és lemészárolóik, kifosztóik, elpusztításuk egyéb haszonélvezőinek és közreműködőinek leszármazottai – mind. A harmadik parancsolata – ez ügyben – a valóságnak (az életnek!), hogy a holokausztért örökké hordozandó a társadalmi és az egyéni felelősség, amíg az emberiség a maga lényege akar maradni. Ettől történelmi. Ettől egyetemes. Mindenkire kiterjed, erkölcsi súlya, kihívása elől elbújni lehetetlen. Ugyanakkor az emlékezetbe való befogadásáért, a Nagy Kollektív Történetbe helyezéséért mindig, nemegyszer pillanatról pillanatra, napról napra meg kell küzdeni. Emiatt, mondjuk csak ki, civilizációnk fennmaradásának kiküszöbölhetetlen feltétele, hogy az emlékezést senki ne érezze vegzálásnak, hanem évente ismétlődő belső-külső feloldozást nyújtó rítusnak. Zsidó és nem zsidó egyaránt. Mert valahol legbelül, valamiképpen a föld minden lakosa – zsidó. Kiszolgáltatottságaival, képességeivel, lehetőségeivel és felelősségével. Az Örökkévaló teremtménye…
| Megjelent: Remény. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének társadalmi, közéleti, kulturális folyóirata. 14. évfolyam 1. (Peszah-i) szám. [A teljes szöveg ott.] |
A szerző pedagógus, történelemtanár
