Izrael nélkül nem létezhet a világ
Mazsihisz
Dr. Feldmájer Péternek, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének beszéde a cionista ellenállók emlékművénél 2011. május 9-én, Budapesten.
Van úgy, hogy minden harc reménytelen, van úgy, hogy úgy érzi az ember, semmiféle lépésnek nincs értelme. Annak idején a sötét korban úgy érezték Budapesten az emberek, hogy nincs esély, ezért nem is érdemes harcolni. De voltak, sokan voltak, akik másként gondolták. Bár cserbenhagyta őket az akkori zsidó vezetés, cserbenhagyta őket a hivatalosság, ők mégis tudták, hogy cselekedniük kell.
Az ő emlékművük van itt. Álmukban sem gondolhatták, hogy eljön az idő, amikor majd valaki emlékezni fog rájuk. Nem dicsőségért harcoltak, nem azért harcoltak, mert hitték, hogy győzhetnek, hanem azért harcoltak, hogy emberéleteket mentsenek, hogy akiket tudnak, azokat valamilyen módon távolabb tolják a haláltól. Azt sem tudhatták, hogy amit tesznek, az vajon elég lesz-e ahhoz, hogy megmentse az embereket. Lehetne sorolni, ki mit tett, itt van közöttünk Engländer Tibor barátom, aki sokat tudna erről mesélni.
Aki életét kockáztatva csak egy darab kenyeret tudott belopni a gettóba, az nagyon sokat tett. Akkor látszólag csak egy embert mentett meg, egy nappal meghosszabbította az életét, de lehet, hogy az a jövőnek egy egész zsidó családot adott. Lehet, hogy annak az embernek, akit akkor megmentettek, kenyeret adtak, már unokái, dédunokái vannak.
Ezek az ellenállók a reménytelenségben nemcsak emberéletet mentettek, megmentették a becsületünket. Megmentették a zsidóság becsületét, megmentették a magyar zsidóság becsületét.
Most, amikor rájuk gondolunk, akkor büszkék lehetünk! Büszkék lehetünk, hogy voltak közöttük olyan emberek, akik hajlandók voltak bármit megtenni azért, hogy ne kelljen nekik lehajtott fejjel meghalniuk.
Arra sem volt esélyük, hogy ők maradjanak életben, ez őket nem nagyon érdekelte. Az egyik szőke kislányról – pedig a zsidó lányok általában feketék -, aki kijött a gettóból, és azt hitték, hogy nem zsidó, és élelmet vitt be, a másik nyomtatta a papírokat, azokat a papírokat, amelyek akkor az életet jelentették. Vitték, csinálták, tudták, hogy nem tudnak mindenkit megmenteni, mert már százezreket elvittek Magyarországról. Tudták, hogy a Budapesten rekedteket sem tudják megmenteni, mert a papír csak addig volt jó, amíg valamiféle rend volt ebben a városban, utána az őrjöngő nyilas bandák mindenféle papírt félretéve lelőttek mindenkit, aki zsidó volt, vagy akit zsidónak hittek.
Ezek az emberek a szívünkben élnek. Már kevesen élnek közülük, ez a gúla őróluk szól! Őróluk, azokról az emberekről, akik – együtt a világ zsidóságával – sokat tettek azért, hogy létrejöjjön Izrael.
Lehet, hogy a mi részük ebben az ellenállásban volt, – értve ez alatt a magyar zsidókat – kicsi volt, de mégis volt, és nagyon keveset beszélünk róluk. Keveset beszélünk róluk, mert akik elmentek Izraelbe, nem beszéltek, ott természetes volt, hogy ilyet tettek.
Akik itt maradtak Magyarországon, azok először beszéltek róla, aztán rájöttek, hogy kár beszélniük róla, mert ez a mese senkit nem érdekel, nem érdekli a zsidó hivatalosságot, és nem érdekli zsidó társaikat.
1948 után pedig nem mertek beszélni róla, mert aki erről beszélt, az rosszabb volt, mint aki nyilas, akiről azt hitték, hogy cionista ellenálló volt, az nagyon rosszul járt.
A nyilasok, azok szabadon maradtak Magyarországon, őket nem bántották, azt mondták, ők rendes emberek, csak egy kicsit megtévedtek. Aki cionista volt abban az időben, az börtönbe került. Börtönbe került 1950-ben, ’52-ben, ’56 után, ’67 után, és lehetne folytatni.
Nem hihettük, hogy lesz még olyan idő, amikor Magyarországon ezeknek az embereknek tudunk egy kis gúlát, de mégiscsak egy emlékművet állítani. Nem hihettük, hogy ezeknek az embereknek a visszaemlékezéseit lassan kiadják könyvekben, nemcsak héberül, nemcsak angolul, hanem magyarul is. Nem hihettük, hogy egyszer itt lesz velünk Tóth József,
Újlipótváros polgármestere is, és együtt emlékezik velünk ezekre a hősökre, mert bizony hősök voltak ők.
Hölgyeim és Uraim!
A bánat napja a mai. Holnap van az öröm napja, ahogy Kardi Judit mondta, de a szívünkben ott a fájdalom, hogy oly sokan haltak meg, és szívünkben ott a büszkeség, hogy voltak, akik harcoltak értünk, és szívünkben ott az öröm, hogy Izrael létrejött!
Ma már tudjuk, és biztosak lehetünk benne mindannyian, hogy Izrael nélkül a világ nem létezhet. Ez most már egy olyan tény, amelyet senki nem tud a földről kitörölni.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
