Az ősbűn színhelyén van értelme mélyen emlékezni
Mazsihisz
Zoltai Gusztáv a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatójának 2011. május 2-án, Jom HáSoa napján az auschwitzi táborban elhangzott emlékező beszédét közöljük.
A tavasz közönyös, feledékeny. A fű, ha itt az ideje, rendületlenül nő, a fákon egészséges rügyek pattannak. Az égen, ha teheti, örömmel süt a nap. Legfeljebb kicsit beborul, itt-ott esik és fúj a szél. Mert az idő, önmagában, nem történik. Kizárólag a kő, a beton, az elektromos áramtól kihűlt vezetékek, a kopott sínek és a drótkerítés idézi a letűnt történelmet. És az ember emléke.
Valahol itt sétálhatott egy náci orvos, aki kinyújtott tenyere ujjával nem is az embert, egyenesen az Örökkévalót fenyegette.
De mi másként tudjuk a Tórát. „Így szólt az Úr Káinhoz. Hol van Ábel? És ő így válaszolt: Nem tudom. Hát őrzője vagyok én a testvéremnek? Szólt pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről. Ezért mostantól légy átkozott a világban.”
Bizony, úgy tanultuk: Auschwitz után nem lehet verset írni. De arra is rá kellett jönnünk: kizárólag itt van értelme mélyen emlékezni. Az ősbűn színhelyén.
Ám ha így van, nekünk nem csupán a tett tényét kell vizsgálnunk, hanem a cselekmény, a bűn előzményét is. Azt a pillanatot, amikor még mindenkire derűsen sütött a nap, béke volt és nyugalom, a földet friss fű borította, s a fákon a madarak énekeltek.
Igen, mert ekkor kellett volna Istennek válaszolni: „Mi tudjuk, hol van Ábel! Itt áll mellettünk, és itt is marad, mert együtt dolgozunk, közösen alkotunk, azonos a célunk, hiszen csak így áldott a jövőnk
Barátaim!
Eljöttünk ide, az auschwitzi táborba. És ma is sok ezer zsidó honfitársunk emlékét idézzük. A szülők utolsó zavart mosolyát, a gyerekek rémült tekintetét, a szomszédok tétova intését. A vallásos emberek remegve elmondott búcsú imáját. Hiszen a magyar történelemnek Mohácsnál nagyobb temetője ez a hely. Az itt ártatlanul meggyilkoltak tudása, tehetsége, szorgalma, derűje, alkotásuk piciny és nagy hagyatéka roppant módon hiányzik az utódok, a társadalom életéből. Jó volna megfogadni: soha többé Auschwitzot!
Barátaim!
Az Élet Menete a remény nagyszerű zarándoklata. Mert tudjuk: aki ezt a tábort akár egyszer is látta, az már pontosan megérti az emberi sors lényegét. Ugyanis Auschwitz a pusztítás és a pusztulás szinonimája. A Káinok birodalma. A gyilkosok helye. Auschwitz tagadja azt, ami az életben szép és jó. A szeretetet, az érzések emelkedettségét, a munka gyönyörűségét, a harmónia teremtőerejét.
Önök, akik eljöttek erre az útra, átérzik az áldozatok nemzedékének gyötrelmeit, a rémületes sikolyok pillanatát, megértik az emberi kiszolgáltatottság nyomorúságos tehetetlenségét. S ha ez így van: továbbviszik a legnagyobb tanulságot is, hogy a gyűlöletet, a megkülönböztetést, a megváltást és a lenézést nem szabad elkezdeni, mert ez az út szükségszerűen ide vezet: Auschwitzba.
Kérem önöket, kedves barátaim, amikor később felidézik élményeiket az Élet Menetének lényegéről, ne feledjék aláhúzni: ezen a zarándokúton pontosan megtanulták és megértették: minden erőszak, önkény, gyűlölködés és aljasság, csaknem észrevétlenül lopakodik elénk. És csak a közönytől nyer brutális erőt, hogy tovább növekedjék, szárba szökjön, és egészen Auschwitzig lendüljön. Tehát vegyük úgy barátaim, mostani utunkkal a társadalmi, az emberi közöny ellen vonultunk fel.
Igen! Mert a szolidaritás, az együttműködés, a megértés hívei és barátai vagyunk. S ha visszatérünk magyar otthonunkba, ennek a teremtő elvnek az elkötelezettjeiként szeretnénk élni, dolgozni, alkotni.
Megtisztelő volt, hogy ezen a megrendítő utazáson együtt lehettünk; közösen éltük át Auschwitz katartikus élményét; kéz a kézben értettük meg a haláltábor filozófiai üzenetét. És most egymást erősítve készülünk odahaza egy jobb, egészségesebb, nyugodtabb Magyarországot megvalósítani!
Köszönöm
