Kemény bírálat: A kormány „át akarja írni a múltat”
Sümegi Noémi / Forrás: Heti Válasz
„Nem vagyok Aczél György”
Különös fénytörésbe vonta az idei holokauszt-emléknapi rendezvényeket az a vita, amely Gál András Levente közigazgatási államtitkár nyilatkozata nyomán pattant ki. A kedélyeket a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont élén történő vezetőváltás is borzolja. A Heti Válasz megkérdezte Gál András Leventét.
Szerencsés volt beleszólnia a kiállítás koncepciójába? Miért nem hagyja ezt a történészekre?
Az ilyen kérdésekkel kapcsolatos döntést elsősorban valóban történészekre kell bízni. Ezért is újította meg a HDKE kuratóriumát a kormány. Azt mondtam el, mit olvastam ki a kiállítás egyik részletéből, nem pedig utasítottam bárkit is, hogy rendezze át a kiállítást. Remélem, ha egy – adott esetben állami tisztséget viselő – ember egy alapvetően jó, mert mély érzelmeket kiváltó kiállításról elmondja a laikus véleményét, lehet őszinte, és protokolláris, vállveregető sablonok helyett elmondhatja, hogy mit gondol arról, amit látott – a tévedés jogát is fenntartva. Bennem mint „megszólított” látogatóban az említett benyomást keltette a kiállítás egyik nyitóképe, amit, mint személyes véleményemet, elmondtam egy interjúban. Nem gondolom magam új Aczél Györgynek, aki egy félmondattal elintéz egy művészkarriert, de ezek szerint vannak, akikben még élnek ilyen állami szerepklisék. Úgy látom ugyanakkor, hogy – évtizedekkel a történések után – hasznos lehetne egy érdemi és görcsöktől, megfelelési kényszerektől mentes szakmai vita a kérdésben.
g__landr__slevente.jpg
Gál András Levente (Fotó: Heti Válasz)
Ön szerint a revizionista törekvések és a deportálások közti okokozati összefüggés „történelmi csúsztatás”, ami „felesleges feszültséget kelt”. Mire gondol pontosan?
A hangsúly a feleslegesen van. Persze a hatás, a katarzis része a feszültség, de én arra utaltam, hogy a magyarlakta területek XX. századi sorsát és a magyarságot ért méltánytalanságokat nem kellene vagylagosan szembeállítani a holokauszt fájdalmával. Maximálisan elítélem a zsidók ellen elkövetett gaztetteket, és ezzel egyidejűleg helyes kihívásnak tartom a magyarlakta területeken élő magyarok és hazánk közjogi viszonyának a lehető legszorosabbá tételét. Ha belegondolunk abba, hogy Munkácson vagy Máramarosszigeten a zsidóság deportálásával a magyar világ szűnt meg, akkor beláthatjuk, hogy a két gondolat éppen hogy erősíti egymást. Felesleges feszültséget annak sugalmazása kelt, hogy a visszatért területekre a magyar hadsereg és közigazgatás abból a célból vonult volna be, hogy évekkel később a deportálások megtörténjenek.
A bírálók szerint a kormány „át akarja írni a múltat”, fel akarja például menteni a magyar keresztény középosztályt, amely közönyösen – sőt, a kiállítás szerint örömmel – nézte a zsidók elhurcolását. Szerintük a készülő Alkotmány preambuluma is erre utal.
Az alkotmányozás arra is jó alkalom, hogy számos alapkérdést újragondoljunk. Ennek része, hogy immár idegen hatalmak és általuk meghatározott véleménysablonok nélkül tudjuk értékelni történelmünket. Abban talán nincs is vita, hogy Magyarország a német megszállás után lényegében elvesztette szuverenitását – más kérdés, hogy a holokauszt végrehajtásában valóban nemcsak néhány ember vett részt, hanem a közigazgatás egy része is, és mindenki felelős érte, aki a megszállókkal kollaborált. Célunk, hogy a holokauszt témáját eltávolítsuk a napi politikától, és lehetővé tegyük a nemzet számára, hogy a történelmi tények megismerésével szembenézzen a múltjával.
Mi lenne a feladata mindebben egy – állami fenntartású – holokausztmúzeumnak?
Magyarország történelmének fontos része a magyar zsidóság sorsa – és nem csak 1944-től vagy 1945-ig. Ehhez szükséges eszköz egy ilyen múzeum, melynek elsősorban az oktatás irányába kell nyitnia, emellett meghatározó kutatási helynek kell lennie.
Az interjút a Heti Válasz engedélyével közöljük
