PFSZ terroristából hittérítő: a Hamasz majdnem kivégezte
Forrás: ATV
Egy ötemeletes kulturális központnak a tetején állunk Jerikóban. Tajszír Abu Szada a távolba mutat: „az a távoli falu ott el-Karameh, látod? Híres csata helyszíne: 1968 márciusában a Fatah-hal, Jasszer Arafat fegyvereseivel onnan támadtunk az Izraeliekre! Akkoriban Jordániában állomásoztunk, és onnan indítottunk mindig támadásokat ellenük”.
Két órával korábban még Ramallah-ban voltam. Délelőtt kilenc. A Palesztin Hatóság fővárosában öt palesztin közé furakodok be éppen egy taxiba. A jobbra mellettem ülő gyanúsan méreget, meg a fényképezőgépemet. A balra mellettem ülő barátságosabb férfi tört angolsággal próbál figyelmeztetni, hogy kössem be magam, mert a sofőr úgy vezet, mint egy őrült. „Ma biztos nem”’ – gondoltam magamban: az egész város a feje tetején áll, óriási a dugó, mindenki dudál és kiabál. Ramallah és Ciszjordánia, de Gáza is a harag napjára készül: fiatalok minden kereszteződésben a részvételre buzdítanak, én meg borzongva gondolok bele, hogy a nyugatias ruhában, piros lámpánál zászlót osztogató fiúk és lányok, és az 5-ös BMW-jének oldalsó ablakaira transzparenst lógató férfi ma mind a Hamasz terrorszervezet és a Fatah egyesülését fogja követelni. Mindezt a palesztin megbékélés jegyében. Gondolataimat a taxinkba is bekacsintó harag zavarja meg: taxisofőröm mellé, aki vesztére nyitott ajtóval araszolt a dugóban, hirtelen egy férfi ugrott fel majd egy rövid, de annál hevesebb monológot követően lekevert egy hatalmas pofont és amilyen váratlanul jött, úgy is távozott.
Abu Amar
Ramallah határos Izraellel, így hamarosan már a biztonsági fal mellett gurulunk. Szomszédom a graffitik felé biccent: „Abu Amar” (Jasszer Arafat) mondja. Én azonban mást látok: szívecskét átcsúzlizó Hamasz fegyverest. Alatta felirat: „halál Izraelre”. Mellette horogkereszt, áthúzott Dávid csillag. Újabb, sokadik akadály és újabb tülkölés: egy elkendőzött arab nő áll keresztbe az úton egy hatalmas Hummerrel. Lejjebb két beduin sétál az autók között, nincs járda, de ha lenne, sem használnák – ez az ő útjuk. A zöldséges felé tartanak: az arab árus rothadó maradékok és szeméthegyek tetejéről próbálja eladni portékáját. A szemét itt senkit sem zavar.
Ramallahból kiérve beletapos a sofőr – egy izraeli katonai bázis mellett száguldunk el padlógázzal, miközben hátul üvölt a kígyóbűvölő zene. Balra a távolban egy magányos izraeli őrszemet látok a dombon, jobbra tankokat. Az összes harckocsin ponyva, csak a formájából ítélve tudom megállapítani, hogy milyen típusok lehetnek. Két hatalmas katonai bulldózer is tornyosul az út fölött – ezek egyáltalán nincsenek eltakarva, sőt felvitték őket egy domb tetejére. A néma szörnyek elrettenthetik a terroristákat, gondolkodom az izraeliek fejével – aki izraelieket gyilkol, annak háza bánja.
A harag napjai
Előttünk katonai dzsip halad, hátul nyitva az ajtaja, egy izraeli katona néz ki belőle. A poros levegő szinte izzik, de nem a melegtől: három napja mészárolták le egy telepes család 5 tagját az innen északabbra található Itamarban – azt már csak utólag tudtam meg, hogy a Fogel családot Gázából még az izraeliek telepítették ki, amikor kivonultak és visszaadták a területet a palesztinoknak. Földet békéért. A Fogel család azonban a biztonságos izraeli területek helyett kitartottak cionista meggyőződésük mellett, és Itamarba költöztek. A bibliai Itamar, Áron legkisebb fia volt, az izraeli Itamar pedig az Oslói Megállapodás szerint a zsidó állam teljes körű irányítása alatt álló, úgynevezett „C-zóna” része. Az iszlamista terroristát nem érdekelte Osló. Az al-Aksza Mártírjának a kése mindenkit végigvágott, csak az egyik paplan alá rejtőző fiú és a szomszédban tartózkodó lány élte túl. Még ki sem vertem a fejemből a sajtóban keringő véres képeket, amikor egy közúti tábla mellett haladunk el, Kirját Arba felé mutat. Itt tavaly nyáron egy 9. hónapjában járó hatgyerekes kismamát, a férjét és két másik izraelit – akik felvették a stoppos házaspárt – végeztek ki terroristák. Szitává lőtték az autót, majd az életben maradt zsidókat az út szélén lőtték agyon.
Jerikó kapuja
A közel egyórás zötykölődést követően hirtelen előbújt a sivatagból Jerikó, a világ egyik legősibb porfészke. A város határában palesztin katonák állnak őrt – Kalasnyikov mindegyiknél, unott arccal támaszkodnak a sorompónak. Jerikóba behajtva száz méterenként tábla hirdeti, mit kaptak az itt lakók a nyugati adófizetőktől: „az amerikai nép ajándéka a palesztin népnek”, „a német kormány adománya”, „az Uniótól”. Az egyik ilyen tábla mellett művészi igényességgel megfestett graffiti, egy visszatérő motívum: Dávid csillagos bomba csapódik be éppen Palesztinába. Mellette vérveres felirat, és a zsidók egyiptomi kivonulására hajazó, de palesztinokat ábrázoló – plágium gyanús – tömegjelenet: „visszatérünk”.
Közel-keleti anziksz
A város főterén terelnek le a kisbuszról: lényegében egy nagy körforgalom kellős közepén. A leszállás közben már tárcsázom is Tajszírt, így egyszerűbb lerázni a rendkívül erőszakos taxisofőröket, akikből érthetetlen módon annyi van, hogy az ember úgy érezheti egy pillanatra, mintha valami nagyváros repülőterének termináljából lépett volna ki. „Hello”, „Welcome”, „What’s your name?” bökdösnek mindenhonnan, nem szabad egy pillanatra sem megállni. Átvágok a tér túloldalára, ott várom az emberemet. Jobbra egy több emeletes iroda, a Palesztin Hatóság épülete – fegyveresek, rendőrök járnak ki-be. Valakitől azt hallottam, hogy amióta az al-Dzsazíra kiszivárogtatta a titkos palesztin dokumentumokat, a Hatóság igyekszik az utcán bizonyítani: minden az ellenőrzésük alatt van. Ma, a „harag napján” erre meg is van minden okuk. Jobbról egy napszemüveges fickó néz ki magának, percekig csak bámul, majd odajön hozzám, hogy mit segíthet? „Semmit” – fordítok hátat neki, hogy szemtanúja legyek annak, ahogy az út közepén letáborozva két furcsa ruhájú férfit igazoltat 4 rendőr. Az autósok kerülgetik a látszólag természetes jelenetet.
A „Hentes” anyósülésében
Tajszír egy kisbusszal jött, messziről kiszúrt: „le sem tagadhatja, hogy külföldi” bókol. Beszállok, barátságosan üdvözöl, az irodájába tartunk, közben mesél: Jerikó történelméről, Jézusról, a kísértés hegyéről, Zákeusról és az az evangéliumról. Furcsa érzés borzongat: tudom erről a palesztinról, hogy Dzsazzar – vagyis Hentes – volt a beceneve: zsidó katonákat és keresztény arabokat gyilkolt, kézigránátokat dobált a házukra, sőt még a jordán trónörökös konvoját is megtámadták egyszer. Gyűlölte őket. A helyemen valaha Arafat is ült, vagy más terrorista. Ez az ember jól tudja mi a gyűlölet, hiszen egykor életformája volt – most mégsem gyűlöl. Tajszír, az egykor rettegett palesztin fegyveres újjászületett keresztény. Az Egyesült Államokban evangelizációs és jószolgálati tevékenységet folytat a muszlimok és zsidók felé, az arab területeken pedig – hogy elkerülje a megtorlást – „csak” humanitárius missziót vezet: a békére és a demokrácia szeretetére szocializálják a cseperedő palesztin – muzulmán és keresztény – gyerekeket.
Nem sikerült a zsidókat a tengerbe kergetni
Nem így kezdődött azonban ez a történet, meséli a menekülttáborban indult kalandos életét miközben házát és udvarát mutatja meg. A falakon számtalan fotó, a polcokon keresztény irodalom és arab nyelvű Biblia. „Az al-Breidzs menekülttáborban születtem, Gázában. 1948 előtt Jaffa mellett éltünk, ott volt apámnak egy narancsültetvénye. Egy zsidó partnerével termesztették a gyümölcsöket” – meséli, miközben datolyapálma csemetékre mutat a kertjében. „1948-ban azonban megjelentek az arab hadseregek és arra kértek minket, hogy hagyjuk el otthonainkat, amíg belekergetik a cionistákat a tengerbe” – mondja el a palesztin tragédiát átélt családjának az élményeit. „Apám izraeli partnere könyörgött a szüleimnek, hogy maradjanak, minden rendben lesz, az üzlet jól működik – ők azonban mégis a távozás mellett döntöttek. Az arab hadseregek azonban nem tudták az izraelieket a tengerbe kergetni”.
A Hamasz majdnem kivégezte
A gyönyörű mediterrán stílusban készült ház mellett ballagva folytatja: „a családom 1948 után három telet töltött el egy sátorban. Az arabok számára legbecstelenebb sors érte apámat: elvesztette minden földjét. 1951-ben aztán – amikor még két hónapos voltam – az ENSZ egy hajóra terelt bennünket, és elvittek Szaúd-Arábiába.” Ekkor hirtelen egy másik, frissebb emlék tépi fel múltja sebeit: „2 éve vagyunk Jerikóban – ez alatt a két év alatt építettük mindezt föl, a nulláról” – mutat körbe. „Korábban Gázában dolgoztunk, ott volt humanitárius missziónk. Indítottunk egy ’demokrácia és béke’ tanfolyamot is, több ezer érdeklődő járt el oda a kulturális központunkba. Egy nagy könyvtárat is létrehoztunk. 2008 júliusában aztán, miközben én éppen külföldön tartózkodtam, több tucat maszkos Hamasz fegyveres jelent meg éjjel az óvodánknál és kulturális központunknál. Mindent elpusztítottak, a könyvtárat porig égették. Engem kerestek: megtudták, hogy kereszténnyé vált muzulmán vagyok. Meg akartak ölni”. Tajszír szerint sok honfitársára jellemző ez a gyűlölet, mivel azt már fiatal korban magukba szívják: „Szaúd-Arábiában a vallásoktató imámjaink az iskolában azt tanították, hogy a Korán szerint a zsidók majmok és disznók – ráadásul elvették a földjeinket, és ide (Szaúd-Arábiába) is el fognak jönni, hogy innen is elűzzenek. Hatottak rám, annak ellenére, hogy apámtól korábban mindig azt hallottam, hogy milyen békés volt a kapcsolata a zsidókkal”.
A PFSZ terroristája
Egy hatalmas épület előtt parkolunk le, az utcán tábla: humanitárius szervezet; lent micimackós játszótér, gyerekek szaladgálnak, Tajszír mesél – miközben keresi a kulcsokat az óvodájának a bejáratához – „1967 körül, tinédzserként új hang ütötte meg a fülemet – a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom hangja. Egy férfi állt az élére, úgy hívták, hogy Jasszer Arafat. Ekkoriban, a hatnapos háború alatt hallgattuk a katonai híradásokat, óriási arab győzelmekről számolt be a rádió – aztán hamarosan jött a sokk: az arabok letették a fegyvereiket. Nem sokkal később Jasszer Arafat pedig arról beszélt, hogy senkire, sem a jordániakra, sem az egyiptomiakra, vagy szaúdiakra nem számíthatnak a palesztinok, maguknak kell visszaszerezni a földjeiket. Igaza van, gondoltam akkor magamban”. Az épületbe bejutva felmegyünk a tetőre – gyönyörű a kilátás mindenfelé. A távolba, Jordánia felé mutat: „onnan jöttünk át mindig, hogy lecsapjunk az izraeliekre”. Próbálom magam elé képzelni, de nem megy. Megkérem, hogy meséljen még erről: „17 évesen álltam be a Fatahba. A szinte gyilkos kiképzést követően – észak-koreai és kínai őrmesterek voltak ott a világ urai – mesterlövészpuskát kaptam. Egy igazi szovjet Szimonovot”. Nem merek rákérdezni, Tajszír azonban magától válaszol: „orvlövészként támadtunk az izraeliekre, tiszteket, katonákat kellett likvidálnom. Öltem. Később azonban újabb feladatot is kaptam: 9 és 13 éves korú gyerekeket kellett kiképeznem a fegyveres harcra. Akkor nem láttam be, micsoda károkat okoztam. Ma azonban – amikor hozzájuk hasonló gyerekeket látok Gázában, akik félelem nélkül támadnak a katonákra vagy akár egy tankra – már látom, micsoda lelki károkat okoztam” – meséli egy kicsit szomorúan, hogy annál büszkébben mutathassa meg az alattunk húzódó emeleten lévő óvodát. „Nálunk a gyermekek az életre készülnek, a békére – ez valamennyire kárpótol mindazért a kárért, amit Fatah fegyveresként okoztam” – mondja Tajszír, akinek a gyerekek éppen az anyák napi ajándékokat mutatják, nekem pedig integetnek és angolul kiabálnak. A falakon latin ábécé, az előtérben gyermekeket ábrázoló grafika – sokszínű.
Máglyára a borbélyt!
„Nem üldözik?” – kérdezem, miután leültünk egy szomszédos étteremben ebédelni. (A táskámban lapul a Palesztin Hatóság alkotmánya, amely elvben biztosítja ugyan a vallásszabadságot, de a jogrend alapjaként a sáriját nevezi meg. Az iszlám törvények és törvénykezés árnyékában relativizálódik a deklarált vallásszabadság, és elvben akár halálos ítéletet is kiszabhatnak arra a muszlim „hitehagyóra”, aki kereszténnyé válik. 2010-ben Kalkilijában „blaszfémia” miatt börtönbe vetettek egy palesztin borbélyt, többen azonban az utcán szerették volna máglyára vetni.) Tajszír komor arccal válaszolja, hogy evangelizációs tevékenységet természetesen nem folytathat, azt csak az Amerikában működő másik alapítványa teszi, odaát. A ciszjordániai szervezete csak humanitárius tevékenységgel foglalkozhat. „Ennek ellenére azonban tartunk rendszeres istentiszteleteket, az óvodánk tetején. Bibliaiskolánk is van. Itt csak megélni tudjuk a hitet, terjeszteni nem” – válaszolja, majd letép egy darabot az elénk kitett pitákból, olajba és fűszerbe mártja, majd a kezembe nyomja: egyél! „És az izraeliek?” – furdal a kíváncsiság. „Az izraeliek barátságosabban fogadtak, mint az arabok, vagy akár a saját családom. Fivéreim először meg akartak ölni” – meséli el élete egyik meghatározó élményét. Az ebédet követően, két, cukor nélkül, de kardamonnal helyi módon jócskán felbőszített kávé mellett a Palesztin Hatóság politikájára terelődik a szó, így meg is kapom az implicit választ arra, amit az ebéd elején kérdeztem: Tajszír a helyi viszonyokhoz képest óriás beruházásokat menedzsel. Az óvoda és iskola mellett stadiont és gördeszka pályát tervez – a lerobbant város vezetése megtűri. Tajszír szerint más oka is van azonban annak, hogy „békén hagyják”: a Palesztin Hatóság nem radikális, nem olyan, mint a Hezbollah vagy a Hamasz. A szavába vágok: „Ramallahban éppen ma délutánra szerveznek egy tüntetést, ahol a gázai és ciszjordániai vezetés közötti kiegyezést fogják követelni!” Csak legyint. Ő nem hisz ebben.
Palesztin terroristából hittérítő
Tajszír a zsidók felé is nyitott: egyszer elment az askeloni kórházba, hogy bizonyságot tegyen arról, hogy korábban ugyan PFSZ fegyveresként gyilkolta a zsidókat, ma azonban Jézus Krisztusban már a megbékélést hirdeti. Elmondta, hogy miként változtatta őt meg az evangélium, és hogyan fordította Isten szívét a zsidók felé. A jelenlévők szerint ezt követően olyat mondott, hogy mindenkinek könnybe lábadt a szeme: bocsánatot kért az orvosoktól a palesztin nép nevében mindazért a fájdalomért, amit az évek során okoztak a zsidóságnak. A kávét követően egy darabig hallgatunk. „Lassan indulnom kell” – töröm meg végül a csendet – „vissza kell érnem a harag napjára Ramallahba”. Elindulunk a „buszpályaudvarra”, közben még elmeséli, hogy körülbelül 400 keresztény él a 14 ezres Jerikóban. Pár perces utunk során egy kopt templom mellett haladunk el, szögesdrótos kerítés védi, a pravoszláv múzeum előtt pedig kovácsoltvas palánkot és őrbódét is látok. A buszpályaudvar mellett szállok ki, hatalmas mecset vet rám árnyékot, kerítésnek nyoma sincs, ellenben szemét és kosz lepi el az újjáépített teret, „ami a német nép ajándéka”.
