A zongorista és a gettósztár
Várkonyi Tibor / Forrás: Népszava
Meseszép volt ifjú lengyel kisasszonyként, úgy az 1930-as évek derekán, amikor föltűnt a varsói zenés színpadokon. Mandulavágású mélyfekete szemek, gyönyörű érzéki száj, sötét haj, formás keblek. Mindez főnyeremény önmagában is egy kezdő művésznőnek, de a hangja is olyan volt, mint Marlene Dietriché.
Vagy később Edith Piafé és Juliette Grécoé. Koldusszegény zsidó család leánya volt, de a siker egyhamar szárnyára kapta, mágnásasszony lett. Hatalmas Buick gépkocsi, luxuslakás, drága szőrmék, ékszerek. Élvezte, nyakló nélkül költekezett.
Hetven évvel később, amikor honfitársnője, Agata Tuszynska Párizsban rálel, emberi roncs, koszos lakás az általában előkelő XVI. kerületben, rongyos papírhalmok a lakásban, igazának vélt bizonyítékai, melyeket évtizedeken keresztül gyűjtögetett. Így is halt meg, túl a kilencvenedik életévén, és igazat csak Agatától kapott. A róla írt könyvében, amely A megvádolt címmel most január közepén jelent meg, a francia Grasset kiadó jóvoltából.
A nácik a második világháborúban megszállták Lengyelországot, Wiera Grannak, akit eredetileg Grynbergnek hívtak, menekülnie kellett. Férjhezment egy fiatal orvoshoz, akivel előbb a litvániai Vilniusban leltek otthonra, majd az ukrajnai Kijevben. Beteg édesanyja nem lehetett vele, de mert a mama nem viselte el a magányt, rábeszélte, térjenek vissza lengyelhonba. Előbb Krakkóban, a Polonia kávéházban énekelt, de Grynberg néninek ez is messze volt, rimánkodott neki, jöjjön Varsóba. Ahol a gettóban, a járványok és a nyomor ellenére zsivajgott az élet. A nagy zsidó ünnepeken megteltek a zsinagógák, a színházak és a kávéházak igyekeztek feledtetni a kínokat. A Sztuka kávéház lett a zsidó értelmiség találkozóhelye, táncoltak, Wiera nagy sikerrel énekelt. De nem csak szerencsétlen flótások gyűltek itt össze, itt talált egymásra az alvilág is. A hírhedett 13-as csoport, amely azzal az ürüggyel tömörült, hogy küzdjön a spekuláció, az uzsora ellen, valójában azonban a tagjai csempészek voltak, seftelők, akik összeszűrték a levet a nácikkal. Wiera mélyen dekoltált ruhában énekelt, virágcsokrokat terítettek elé, a gettó sztárja lett. Zongorán bizonyos Wladyslaw Szpilman kísérte, aki jóval később, Polanski A zongorista filmjének lett a hőse.
Az egyik este a 13-as csoport meghívására vendégsereg érkezett a Sztuka kávéházba. Náci tisztek, akik azért jöttek, hogy Wiera Gran sanzonjait hallgassák, vagyont tettek le eléje gázsiként, 500 zlotyt. Amikor erről később Agata Tuszynska faggatta a dívát, miért fogadta el a pénzt, azt válaszolta, „nem akartam szappan lenni Auschwitzban, az éneklés volt a mindenem”. Ahogyan a varsói gettó mind elviselhetetlenebb lett, a nácik bezáratták a Sztukát is. Wiera orvos férjével ismét menekült, és amikor rejtekhelyén szomszédasszonyát faggatta, miért ez a szörnyű, elviselhetetlen bűzű füstfelhő Varsó fölött, a nő gúnyos mosollyal azt válaszolta: „Most égetik a koszos zsidókat”. Wiera édesanyja és két nővére az auschwitzi krematórium áldozata lett.
A háború véget ért, de az énekesnő igazi kálváriája ekkor kezdődött el. Visszatért Varsóba, ahol Szpylman lett az állami rádió teljhatalmú vezetője, programigazgatója. Ellenségesen fogadta őt. „Te nem haltál meg? Azt rebesgetik, a Gestapo ügynöke voltál”. És elkergette, nem volt hajlandó foglalkoztatni. A rendőrség Wierát 1945 áprilisának végén letartóztatta, azzal gyanúsította, hogy együttműködött a nácikkal. Két hétig faggatták, majd szabadon engedték, nem találtak rá semmi terhelő adatot. Ekkor az énekesnő kért vizsgálatot maga ellen, azzal a szándékkal, hogy vessenek véget a meghurcoltatásának. Az esztendő végén a főügyész jelentette be, az eljárást lezárta, mert a lengyel művészvilágot átvilágító bizottság közölte, Wiera Gran magatartása a háború alatt kifogástalan volt, patyolat tiszta.
A koncertek újrakezdődtek, de csak néhány hónapig. A rádió változatlanul eltiltotta a mikrofontól. A pletykák kitartottak, „a Gestapo szajhája” állították, zsidó Mata Hari. Agata Tuszynska, a könyv írója azzal magyarázza ezt, hogy „soha nem bocsátották meg neki ragyogó ifjúságát, a gettólakók imádatát, népszerűségét, viszonylagos jómódját”.
A hadjáratot ösztökélte az is, hogy az 1950-es évek Lengyelországában moszkvai utasításra „antikozmopolita hadjáratot” szerveztek, amelyet Wiera már nem viselt el, Izraelbe emigrált. A hírek azonban átkeltek a Földközi-tengeren is. Tíz hónapig viselte el a további meghurcoltatást, majd megelégelte, Párizsba távozott, ahol föllépett Aznavourral az Alhambrában, New Yorkban a Carnegie Hallban, estét rendeztek a tiszteletére a varsói Operaházban, de mind ritkábban, és hogy fönntarthassa magát, a hónapok végén is legyen miből élnie, el kellett adogatnia ékszereit, színpadi kosztümjeit. Elevickélt 1977-ig, az újabb támadási hullámig. Akkor Jonas Turkow, aki a varsói gettó látványosságainak rendezője volt, és akinek a felesége ugyancsak föllépett, de a Wieráénál soványabb sikerrel, könyörtelen cikkeket publikált a lengyel lapokban. Wiera Gran Rágalmazók címmel könyvben válaszolt a gyanúsításokra, de a maga költségén kellett kiadnia, anyagilag nem bírta.
Ráadásul átvette támadóinak a módszereit is, azt rótta Szpylman terhére, hogy tagja volt a gettó zsidó rendőrségének, szállítmányokat küldött a biztos halálba, viselte a gettó rendőrség sapkáját, hajuknál vonszolta a földön a zsidó nőket. Agata Tuszynska szerint a történetnek Szpylman a kulcsfigurája. A zongorista a háború után észrevétlen maradt, bestseller akkor lett emlékeiből, amikor az 1990-es évek végén Polanski filmre vitte, három Oscart kapott, fő figurája a holokauszt „szentje” lett. És ez adta meg a kegyelemdöfést Wiera Grannak is. A varsói gettó imádott sztárja végképpen elsüllyedt a történelemben.
Tuszynska úgy véli, Szpylman tudatosan iktatta ki a sztorijából Wierát. Oldalakat szentelt a Sztukának, a gettó kávéházának, Wieráról azonban hallgatott, mintha nem is létezett volna. Tuszynska ezt többszörös féltékenységgel magyarázza. Szakmai féltékenységgel, nehogy a zongoristáról akár valamivel kevesebb szó is essék, reménytelen szerelemmel, hiszen az énekesnő kezdő korában nem csupán a gettó, de egész Lengyelország egyik legszebb nője volt. Az elfeledtetést nem tudta már elviselni, összeomlott. Rátört az üldözési mánia, koszos kis garzonjában állandóan leeresztett redőnyök mögött élt, a külvilágtól hermetikusan elzárkózott. És vörös zsírkréta betűkkel a falra firkantotta: „Segítség! Szpylman és Polanski bandája az életemre tör. Segítség!”
Tuszynska, miközben írta könyvének lengyel eredetijét, levélben megkereste Szpylmant is, mondja el az ő változatát. Azt a választ kapta, nincs mondanivalója. Az írónő szerint azért nem, mert Polanski filmjében az énekesnőről egyetlen utalás sem hangzik el. A zongorista kávéházából az énekesnő nyomtalanul eltűnt.
A kötet eredeti, lengyel változata tavaly októberben jelent meg Varsóban. Nagy siker volt. A Szpylman-család berzenkedett. Most viszont a francia fordítás elviszi Wiera hírét Nyugat-Európába is, Wiera Gran három esztendővel halála után talán megtalálja a helyét a hamisítatlan történetben. Ahonnan kitúrta a művészi és talán a szerelmi féltékenység is.
