Ötven éve halt meg a pesti kántorfejedelem
Kardos Péter / Új Élet
Ábrahámsohn Manó, amikor búcsút vett a nagytapolcsányi szülői háztól, nemcsak ennek a kis felvidéki falunak sajátos levegőjét vitte magával, hanem az ódon tóratekercsek tiszteletét, a hit és vallás szeretetét.
A nagytapolcsányi kántor apjától örökölte ő, a régi kántordinasztia később világhírűvé lett tagja a csodálatos zsidó melódiákat, amelyek olyan szépen gyöngyöztek ajkáról; öröksége volt, melyet a csendes szülői ház adott számára. Karcag, Kassa, Máramarossziget és a Rumbach utcai templom voltak kántori működésének útjelzői, míg a célhoz jutott, a Dohány utcai főtemplom főkántor-zeneigazgatói székébe.
Olyan neves elődei voltak, mint Kvártin, Tkátsch, Lazarus, és ő nem hozott szégyent rájuk. Élete folyamán egyre bársonyosabbá váló baritonja betöltötte a hatalmas templomot. Világhírességgé vált, itt járt külföldiek, zsidók és nem zsidók egyaránt eljöttek a templomba, hogy meghallgassák és értve, nem értve a zsoltárok szövegét, elismeréssel adóztak kiváló hangtechnikájának, kulturált, kifinomodott énekművészetének, amelynek nem ártott az idő vasfoga sem, 73 éves korában sem fakult meg, kopott el hangjának színessége, melegsége.
Mint zenepedagógus, mert az is volt, kitűnő érzékkel ismerte fel a tehetségeket, ezeket gyámolította pályájukon. Imádta Vera lányát, Jenő fiát is szerette, aki betegségének súlyos óráin, amikor lázálmaiban félrebeszélt, megpróbálta a lehetetlent, visszahozni apját a halál mezsgyéjéről. Mint Ibsen Peer Gyntje ringatta álomba anyját, Aase anyót, úgy babusgatta haldokló apját a fiú. Mert Ábrahámsohn Manó halálos ágyán is kántor maradt, és ajkára tolultak a legszebb zsidó melódiák – mondják, hogy ott, a túlvilág kapujában soha nem hallott szépséggel énekelt –, akkor a zokogó fiú papírból csinált mikrofont és „adott közvetítést Ábrahámsohn Manó hangversenyéről”. Néhányszor sikerült is ezzel a súlyos beteget magához téríteni, napokig jobban is volt, de végül a hetvenhárom éves korában is ércesen csengő hangot elhallgattatta a halál.
Scheiber Sándor, a rabbiszeminárium igazgatója búcsúztatta az elhunytat, többek között a következőket mondván: Rajs hásónokor tört tagokkal imádkozott elő, Kol nidrén már nem tudott kimozdulni – az ablakból, könnyezve, vágyódón, vigasztalanul nézett temploma felé. De halála előtt az elmulasztott kötelesség érzete gyötörte, áttört az emlékezetére hulló, sűrű fátyolon, és delíriumában elénekelte az istentisztelet leghatalmasabb himnuszát:
Szálljon fel jajkiáltásunk este,
Kerüljön Eléd hajnalon,
S érkezzék hozzánk a válasz estig.
Annak énekelte el, aki mindvégig leghűségesebb hallgatója volt, akiben nem csalódott soha: leányának, Verának. Halkuló hárfapengetésként szólt ez a búcsú. Ezzel búcsúzott hivatásától is, amely utolsó percéig foglalkoztatta lelkét. Druontól, a halál nagy krónikásától megkérdezték, mit kérne, ha egy negyedórája volna hátra még. Azt felelte: tollat és papírt. Renoir eltorzult kezéhez erősített ecsetjével – bénultan is – a fényt és az élet örömét festette. Ő – haláláig – énekével, imájával szolgálta Istenét.
