Német diplomata Lutz és Wallenberg oldalán
Vajda Péter / Forrás: Népszava
A náci birodalom bukása előtt a diplomata utolsó állomáshelye Budapest volt. Veesenmayer magyarországi német teljhatalmú megbízott helyettese, „a zsidó ügyek” felelőse volt Budapesten a német követségen 1943-44-ben, és napi kapcsolatban állt Eichmannal is. Gerhart Feine neve most ott szerepel azok sorában, akik életüket kockáztatták a holokauszt ellen.
„Szégyelljük magunkat, hogy a külügyminisztérium és sok alkalmazottja súlyos bűnöket követett el a náci uralom alatt” – mondta Georg Westerwelle, jelenlegi német külügyminiszter, amikor elolvasta az október végén elfogadott független nemzetközi történész bizottság tanulmánykötetét, amely a külügyminisztérium kérésére ötéves vizsgálat eredményeit konkretizálta minden eddiginél nagyobb anyag alapján. A tanulmánykötet a teljes náci időszak rendelkezésére álló dokumentumainak bázisán fogalmazott meg súlyos ítéletet azzal a német diplomáciával szemben, amely nemcsak maradéktalanul teljesítette a hitlerista vezetés elvárásait, hanem sok esetben ezek elébe ment, és – például a zsidó kérdésben – gyorsabb volt az SS-nél is. A például szolgáló esetek listája hosszú, és ehhez képest drámaian rövidebb azoknak a névsora, akikről e jelentés elkészítése időszakában derült ki, mertek tenni a nácik ellen: mindösszesen 750 diplomata tevékenységét áttekintve két olyan személyiségről történik említés, akikről az utóbbi idők vizsgálatai alapján derült ki: szembefordultak az emberiesség elleni bűncselekményekkel. Ezek egyike Gerhart Feine, akinek a hitleri rezsim idején diplomata-karrierje végpontja Budapest volt. Feine 1943-44-ben szolgált Magyarországon, a német megszállás előtt és közvetlenül utána a budapesti német követ helyettese.
Annak alapján, amit a magyar diplomáciatörténet, illetve a korszak iránt érdeklődők eddig Feinéről megtudhattak, ő egyike volt azoknak a német diplomatáknak, akik „középvezetőként” a berlini központ igényeinek megfelelőn lojálisan és precízen jelentettek állomáshelyükről, illetve képviselték ott Berlin érdekeit. Például 1943. szeptember 14-én Ribbentropp külügyminiszternek küldött számjel táviratában a magyar kormány béketapogatózásait részletezi. (E jelentést Keitel német vezérkari főnök is megkapta, és ezután éreztette is a magyar kormány iránti növekvő bizalmatlanságát, amikor ellátogatott hozzá Szombathelyi Ferenc tábornok, vezérkari főnök és Kádár Gyula vezérkari ezredes, az akkori VKF2 – hírszerzés, kémelhárítás – vezetője.) Feine hivatalos életrajzának része az is, hogy a Szálasi-puccs idején immár Veesenmayer helyetteseként az események aktív részese volt: erről szó esik például Lakatos Géza volt miniszterelnök emlékirataiban is. Úgy tűnhet tehát az eddig publikus iratok alapján, hogy egy volt a Hitler szolgálatában álló diplomáciai gépezet láncszemei közül. Ehhez képest a történész bizottság vizsgálatának drámai végeredménye: 1944-es magyarországi pozícióját Feine arra használta fel, hogy a tudomására jutott adatokkal segítse mindenekelőtt a svájci Karl Lutzot, akiről köztudomású volt, hogy a magyar zsidók életének megmentéséért dolgozik, valamint rajta keresztül és emellett közvetlenül is a svéd Raoul Wallenberget, Angelo Rotta pápai nunciust, és más semleges diplomatákat, akik készek voltak a kockázatos segítségnyújtásra.
Lutznak már előzőleg is volt hivatalos dolga német diplomatákkal, ismerhette Feinét is, mivel 1935-1941 között a palesztinai Jaffában volt svájci alkonzul és amikor kitört a második világháború, következésképpen onnan a náci külképviseletnek távoznia kellett, svájci semleges diplomataként Lutz vette át – a nemzetközi szokásoknak megfelelően – a német érdekek képviseletét, ez ügyben a berlini külügy képviselőivel volt hivatalos tárgyalása. Mindenesetre a német megszállás utáni első megbeszélésen Veesenmayer német követ és Lutz között, Feine is részt vett főnöke oldalán, és ahogy a Lutz küldetéséről írt könyvében a svájci Theo Tschuy írja: Feine felfigyelt Lutz látható nemtetszésére, amellyel Veesenmayer cinikus szövegét fogadta, és ez ráerősített arra a lelkiismeret-furdalásra, amellyel saját addigi pályáját szemlélhette. „Néhány hétig, talán 1944 áprilisának végéig vagy május elejéig várt, majd egy óvatlan pillanatban Lutz közelébe jutva megmutatta neki annak a táviratnak másolatát, amelyet Veesenmayer április 3-án küldött a birodalmi külügyminisztériumba. Veesenmayer ebben a nyugati szövetségesek március 19-e óta egyre intenzívebb légi támadásainak áldozataiért a zsidók elleni bosszú lehetséges intézkedéseit taglalta, miszerint minden légitámadásban életét vesztett magyarért száz zsidó lelövését követeli, így ez minden légitámadás után 30-40 ezer embert jelentett volna… Lutzot sokkolta a Berlinbe küldött javaslat. „Megrendülve olvastam Veesenmayer 1944. április 3-i táviratát, nem akartam hinni a szememnek. A Veesenmayerrel folytatott személyes megbeszélések alapján addig azt feltételeztem, hogy van benne emberi érzés. Most láthattam, hogy nemcsak meggyőződéses náci, hanem szadista is.” (A Lutz szavait idéző Tschuy könyve alapján figyelt fel Magyarországon alighanem egyedüliként Sándor Iván író, a zsidómentő német diplomata megörökítésre méltó alakjára: Lásd: tetthely megközelítése egy nyomozás krónikája.)
A szóban forgó távirat átadása a svájci diplomatának véget vetett annak az időszaknak, amikor még Lutz és barátai számára reálisnak tűnhettek, különböző puha és keményebb forgatókönyvek a zsidókérdésben várható német magatartással kapcsolatban. A dokumentum megértette Lutzcal, hogy nincs vesztegetni való idő: haladéktalanul megkezdték embermentő tevékenységüket. (Valamivel a jelzett epizód után válhatott ismertté Lutzék előtt is az ún. auschwitzi jegyzőkönyv, amely tartalmilag ugyanarról szólt, mint a Feine által megmutatott távirat: a zsidókérdés tervezett „végső megoldásáról”. Egyes német források szerint e helyzetben Feine egyik kezdeményezője volt a budapesti üldözöttek számára kiadandó semleges védleveleknek.)
Lutz küldetésében meghatározó jellegű volt, hogy már a nyilas hatalomátvétel után, akkor, amikor a svájci követség egész állományát visszavonták Budapestről, Feine továbbította neki a német követségi álláspontot. Eszerint ha, illetve amíg Lutz Budapesten marad, nem várható a semleges diplomaták által létrehozott, a zsidókat mentő ún. „védett házak” felszámolása. Ennek megfelelően maradt Lutz Budapesten annak ellenére is, hogy a berni kormány a Svájc elleni német megtorlástól félve megtagadta beleegyezését a kockázatos akciókhoz. A Feine által neki adott információ egyébként helytálló volt, a menedékül szolgáló házakban ugyan sok áldozat volt, de ezeket nem érte általános támadás.
A háború után hazatérő Lutzra egyébként hosszan elhúzódó vizsgálat várt Bernben. Ami Feinét illeti, a létrejövő NSZK először nem tartott igényt diplomáciai szolgálataira. Bréma közigazgatásában töltött be különböző posztokat, a külügyminisztériumba csak 1953-ban, a hírek szerint Willy Brandt kancellár instrukciójára vették vissza. 1953-ban Genfben volt főkonzul, 1956-58-ban az NSZK követe az Európa Tanács mellett, 1958-ban német nagykövet Koppenhágában. Ott hal meg 1959 áprilisában az az ember, akiről Tschuy megírta: valószínűleg több Lutz elleni támadást is megakadályozott Budapesten: „el sem tudjuk képzelni, mi lett volna Lutzcal, ha nincs Feine.” A Nemzetközi Wallenberg Alapítvány embermentő diplomaták (Savior Diplomats) listáján pedig most Feine neve mellett ott van hivatali titulusa (a német teljhatalmú megbízott zsidóügyi igazgatója) és ez olvasható: „Feine konzul informálta Karl Lutzot és Raoul Wallenberget és a semleges követségek más tagjait, Veesenmayer és Eichmann terveiről, hogy deportálják és legyilkolják a budapesti zsidókat. Feine segítsége nélkül a zsidók megmentése sokkal nehezebb és veszélyesebb lett volna. Feine (tehát) visszaélt Veesenmayer és Eichmann bizalmával… Sosem jöttek rá, hogy elárulta fellebbvalóit.” Tegyük ehhez hozzá: nem kétséges, mi lett volna vele, ha erre rájönnek.
Budapesten a „Védett Házakban” megmenekült személyek számát a független történész bizottság mintegy 50 ezerre teszi, más források 60 ezerhez közelítő számot emlegettek.
