A magány, az egyedüllét romos, kormos falként zuhant rám
Refomatus.hu / Mazsihisz
Az Auschwiztban meghalt református misszionáriusnőre emlékeztek október 12-én, kedden, a Mazsihisz Síp utcai székházának dísztermében zsidók, keresztyének, skót honfitársai, Új-Zélandról érkezett rokona és diplomaták is.
Diákok megindító színi előadása, skót dudaszó és előadások elevenítették fel tettét: erős hittel tartott ki gyámolítottjai mellett. Klasszikus zene szól, de néhány pillanat után egyértelmű, egészen máshonnan ismerős a dallam. Egy Metallica-szám, a kemény zenéjéről ismert együttes talán legnépszerűbb dala, a Nothing else matters hangzott fel szokatlan hangszerelésben. A Vörösmarty Mihály Általános Iskola ötödikes és hatodikos diákjai adnak elő színdarabot a Mazsihisz Síp utcai székházában Jane Haining, az iskolában egykor működő leánynevelő igazgatójának életéről.
Az Auschwitzban, 1944 nyarán meghalt skót református misszionáriusnő – aki egyháza utasítása ellenére nem tért haza a vészkorszakban, kitartott többségében zsidó neveltjei mellett és a Gestapo letartóztatta, majd a haláltáborba hurcolta – tiszteletére rendezett keddi konferencia talán legmegindítóbb részlete volt a Halász Margit által írt és egy másik tanár, Pelkáné Hoffer Olga által színpadra vitt mű. A színdarab kerülte a nagy mondatokat és a direktséget, inkább a diákok átélésével, a hatást fokozó csendekkel és néhány ötletes megoldással akart hatni a nézőkre.
hainingszindarab.jpg
A Vörösmarty Mihály Általános Iskola diákjainak előadása
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének dísztermében nagyon sokan gyűltek össze, hogy a skót mártírra emlékezzenek. Nemcsak sokan, nemcsak fontos vendégek – a brit és az izraeli nagykövet – jöttek el, de messziről is érkeztek, Jane Haining egy távoli rokona Új-Zélandról, valamint szülőfaluja, Dunscore gyülekezetéből Christine Sime lelkésznő és Pam Mitchell presbiter. (Cseperegi Botond, Református.hu)
Alábbiakban Zoltai Gusztáv a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetség és a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatójának az emlékező ünnepségen elhangzott beszédét olvashatják.
Kedves Barátaim!
zoltaiguszt__v_c__moldal.jpgNéhány napja együtt ebédeltem egy izraeli fiatalemberrel itt, Budapesten. Már megnézte a gyönyörű Dohány utcai Zsinagógát, már megtekintette a Zsidó Múzeum kiállítását, és a közös kávézás során megkérdezte tőlem: miként tűrhette szó, lázadás nélkül a csaknem milliós lélekszámú magyar zsidó lakosság, hogy 1944-ben ilyen aljas és galád módon elbánjanak vele? Hogy betereljék őket a gettóba, s mint a birkákat vagonokba hajtsák, rugdossák valamennyit – és irány a láger: Auschwitz, Majdanek, Bergen Belsen, Mauthausen… A gázkamra, a krematórium.
Azt mondtam neki, amit most önöknek, Tisztelt Hallgatóim. A nácik és magyar követőik módszeresen és pontos menetrend szerint készültek a tömeggyilkosságra. Először korlátozták a zsidó ügyvédek és orvosok praxisát; aztán nem engedtek színpadra zsidó előadóművészeket; elbocsátották a zsidó tanárokat; kisvártatva bezáratták a zsidó tulajdonú üzleteket. Ezt követte a kormányrendelet: korcsoportok szerint távoli táborokba, munkaszolgálatra hívták be a zsidó férfiakat. Közben elkoboztak, zároltak és lefoglaltak minden zsidó vagyont és tulajdont; a családok megélhetés, jövedelem nélkül maradtak. Szorongás és rettegés töltötte el a zsidó asszonyok és anyák szívét, a gyerekek, a gyerekek pedig bénultak voltak a félelemtől. Az utolsó előtti mocskos tett volt a gettó, a családok kényszerű összeköltöztetése, amit az óramű pontosságával érkezett szállító eszközök követtek. A hatóságok, a fegyveres brigantik még az utolsó pillanatokban is raboltak, fosztogattak, az emberektől elvették legszemélyesebb tárgyaikat, jegygyűrűjüket, órájukat, a gyerektől a játékokat.
A vagonokba a magyar állam intézkedésitől, a náci katonai gépezettől tudatosan meggyalázott zsidókat, bizony, így, porig alázott lélekkel indították el félholtan a Mengele-halál felé. Ez történt, barátaim, és ezt soha ne feledjétek!
Tisztelt Tanácskozók!
Ami engem és családomat illeti, történetünk a 20. század legtipikusabb zsidó sorsa. Apámat az egyik legszörnyűségesebb csendőrpokolba, Hidegség-Ilona majorba hurcolták. A kegyetlen megpróbáltatások, a fagy és az éhség nyomán legyengült; erejét vesztette, elpusztult.
Édesanyámmal eleinte bujkáltunk, menekültünk. Amikor egy razzia anyámat elkapta és elhurcolta – én nem tudtam, hogy Auschwitzba –, neki még arra sem volt ideje, hogy megmondja: nekem mit kell tennem. Még nem voltam 7 éves. A magány, az egyedüllét romos, kormos falként zuhant rám. Én pedig meleg szobáról, vastag ruhákról, ennivalóról, langyos tejről álmodtam. A háború ott zajlott előttem, véresen, mocskosan, s én jóformán észre sem vettem, hogy felszabadultam!
Azt, hogy az apokaliptikus zűrzavarban feléledt a zsidó élet, számomra jól mutatta: a külföldi segélyszervezetek azonnal otthonokat, árvaházakat, segélyező helyeket létesítettek. Egyik rokonom bevitt a Rákosfalván kialakított vallásos zsidó intézetbe. Társaim többsége elárvult lengyel kisgyerek volt (szüleiket Kenyérmezőn, Kamenec Podolskban megölték), ők pedig tiszta szívvel készültek Palesztinába. Magam is jelentkeztem, velük tartottam volna, jóllehet papírjaimról hiányzott a rokonok beleegyező aláírása. A nevelő tanárok már a vonatról szedtek le, s vittek vissza a Bné Akiba otthonába.
Aztán egyik árvaház után jött a másik. Csak azt ne gondolja senki, hogy a szülő nélkül felnövő gyerekeknek kizárólag a rossz jut az életből. Nekem is sok ember segített, nyújtott támogatást, adott szeretettel teli, önzetlen simogatást. De bármennyi legyen is a jó, az nem pótolja azt a kimondhatatlan űrt, hiányt és ürességet, amit a szülő nemléte okoz egy kisgyerek lelkében.
Kiváltképp nehezek voltak azok az időszakok, amikor a társadalmi, netán politikai változások okán átalakultak a közösségi formációk és a szervezési-anyagi struktúrák hirtelen megváltoztak. Olykor bezárt egy árvaház, a növendékek új, kisebb, netán rosszabb helyre költöztek, sőt mi több, búcsút kellett mondani a megszokott körülményeknek, a tanároknak, a barátoknak. Sebek, sebek… Amikor felnőttem, kutattam szüleim után. Visszajött bajtársak meséltek drága apám utolsó napjairól, óráiról. Édesanyámról is kaptam híreket. Először Auschwitzba hurcolták, végigcsinálta az ottani borzalmakat, majd átvitték Bergen Belsenbe. A hírhedt női táborban volt, csíkos rabruhában, kopaszra vágott fejjel, tetovált alkarral. Sokáig kitartott, nyilván vissza akart térni a fiához. Az angol csapatok, amikor április 14-én már a kerítést bontották, meghalt. Az éhségtől, a gyengeségtől, a gyógyítatlanságtól. Később mindent megtettem, hogy ottani sírjából hazahozhassam; most itt nyugszik a Kozma utcai temetőben. Legyen vele az Örökkévaló áldása!
Kedves Barátaim!
Higgyék el, pontosan tudom, mit élt át a skót Jane Haining, amikor Auschwitzba ment, hogy gyerekeket mentsen meg a szenvedéstől, a kínoktól, az éhségtől. A nácik ellen vívott háború legszörnyűbb lapjai a kis zsidó gyerekek és az anyák ellen viselt esztelen hitlerista harcról szólnak. Ennek a küzdelemnek minden perce az égre kiált! És ne feledjék: ez a háború 1939-től 1945 májusáig, hét éven át, tartott. És arról se feledkezzenek meg tisztelt Hallgatóim, hogy hatmillió halottunk van, köztük hatszázezer magyar mártírunk, megannyi kisfiú és kislány. Akikből tudósok, művészek, szorgalmas, tehetséges polgárok, egyáltalán felnőttek, anyák és apák lehettek volna. De nem lettek!…
Nekem két gyermekem van, és két unokám. Mint apa és nagyapa, azon vagyok, hogy mindazt a biztonságot, szeretetet, bizalmat megadjam nekik, amit tőlem elvett a történelem. Mint a magyarországi zsidóság egyik vezetője pedig azon vagyok, hogy még a kényszerűen árvaságra jutott zsidó gyerekek se legyenek magukra hagyva körünkben; vigyázzunk rájuk és óvjuk, segítsük őket, amint azt vallási hagyományaink elő is írják valamennyiünk számára – az idők végezetéig.
Köszönöm, hogy itt és most meghallgattak!
