A számokba zárt kirekesztés
Forrás: Múlt-kor
Kilencven éve, 1920. szeptember 26-án fogadta el a Nemzetgyűlés az 1920. évi XXV. törvényt, a numerus clausust, amely kimondatlanul is a magyar zsidóság társadalmi visszaszorítását célozta.
A magyarországi zsidóság teljes egyenjogúsága a kiegyezés után valósult meg. A zsidó vallás bevett felekezet lett, s felgyorsult az asszimiláció. A tradicionális, érzületi antiszemitizmus azonban nem szűnt meg, a politikai antiszemitizmust az első világháborús vereség, az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság, majd Trianon sokkja erősítette fel. Egyre erősebbé vált a meggyőződés, hogy a „zsidókérdést” állami eszközökkel kell „megoldani”, azaz intézményes úton kell a zsidó származásúakat visszaszorítani a gazdaságból és a középosztálybeli foglalkozásokból.
Az első lépést „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” szóló 1920. évi XXV. törvénycikk jelentette. A numerus claususként (zárt szám) ismertté vált, négy paragrafusból álló jogszabály szerint a beiratkozási engedély megadásánál „a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérő szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.”
A végrehajtási utasításban felsorolt népfajok és nemzetiségek között a zsidóságot is szerepelt, amelynek aránya így csak 6 százalék lehetett, a „nemzethűség” elbírálását pedig a rendelet az egyetemek szélsőjobboldali befolyás alatt álló vezetésének a kezébe adta.
A törvény megszületésekor már megkötötték a trianoni békét, s az utódállamokból tömegesen érkeztek a munka és haza nélkül maradt magyar értelmiségiek, miközben az állami állások száma radikálisan csökkent. A konszolidálódó ellenforradalmi kormányzat a numerus claususszal keresett megoldást a gondokra, azt is remélve, hogy kifoghatja a szelet az antiszemita demagógiával uszító szélsőjobb vitorláiból.
A kezdeményezés a pesti egyetem orvoskaráról indult, ők azonban azt javasolták, hogy csak annyi hallgatót vegyenek fel, ahánynak biztosítható a magas színvonalú képzése. A Teleki-kormány kultuszminisztere, Haller István által benyújtott törvényjavaslatban sem szerepelt felekezeti vagy faji megszorítás – ez képviselői módosító indítvánnyal került a szövegbe. A legnevesebb politikusok Teleki Pál kormányfőtől kezdve Bethlen Istvánon át Klebelsberg Kunóig távol maradtak a szavazástól – igent nem akartak, nemet nem tudtak volna mondani.
A törvényről megalkotó azt bizonygatták, hogy nem agresszív, hanem defenzív szándékú, hogy szociális céllal (az értelmiségi túlképzés megakadályozására) született. A szövegből 1928-ban a népszövetségi kölcsönért folyamodó Bethlen István kivetette a faji kvótára vonatkozó passzust (ezt Teleki ellenezte), de a benne maradt nemzethűség és erkölcsi megbízhatóság továbbra is lehetővé tette, hogy megvalósulhasson az eredeti szándék, a zsidó hallgatók arányának csökkentése a felsőoktatásban.
A numerus clausus a Horthy-rendszer egyik legdiszkriminatívabb intézkedése volt, mintegy előkészítette a két évtizeddel későbbi, a polgári jogegyenlőség maradványait sárba tipró zsidóellenes törvényeket.
