A Hitközség fura ura
Kardos Péter / Új Élet
A rendszertől a váltásig a Síp utcában (6. rész)
A Kollégáról azt írtam, hogy ő volt az élet-halál második ura a Síp utcában. Ismerkedjünk most meg az elsővel. Nem volt vendégszerető vezetőtípus. Ajtaja mindig zárva volt mindenki előtt.
Kivéve, akikre szüksége volt. Akiknek rá volt szükségük, azok közül azokat részesítette előnyben, akik haldokló, halott, valamint kutya ügyében keresték. De erről később.
Hangsúlyosan kerülte az embereket, nem vett részt közéleti eseményeken, beleértve az istentiszteletet is. Csak a haldoklók és a halottak iránt tanúsított – mint írtam – érdeklődést, és csak ebben lehetett segítségére számítani. Ha Jahrzeitje volt, akkor sem ment templomba, futáraival ebéd utáni minjánt rántott össze a Síp utcában (kb. 30 méterre a zsinagógától), hogy kádist mondhasson…
Most jut eszembe, egyszer láttam őt egy zsinagógában. Ez a történet sem semmi, de okáról a mai napig sejtelmem sincs. Egy szép napon Scheiber bejött a tanterembe, és kérte, hagyjuk ott a holminkat, mert lent várnak a taxik. Ez tudós igazgatónktól nem számított különleges kérésnek, mivel akkoriban ha találtak valamelyik ásatásnál egy zsidó sírkövet, azonnal értesítették, ő meg vitt bennünket a helyszínre.
A mostani eset csak azért számított rendhagyónak, mert kérte, senkinek ne beszéljünk arról, amit látni fogunk (most sem beszélek, csak írok – K.P.).
Bepattantunk mind a tizenketten a taxikba, és a Dózsa György úti zsinagógánál álltunk meg. Egészséges izgalommal vártuk a sírkő megtekintését, amiről nem beszélhetünk majd senkinek, amiről majd hallgatunk, mint a sír. Arról már nem is szólva, hogy a Dózsa György úton addig még soha nem találtak zsidó sírkövet… A kaput zárva találtuk, de Scheiber három kopogtatására megnyílt, és mi mindannyian benyomultunk a templomba.
Nem a látvány volt különleges, hanem az időpont. A kora délelőtti órákban nem sírkő, hanem középen egy chupá, alatta türelmetlenül toporgó vőlegény, nem messze tőle a menyasszony. Eltalálta az olvasó!
A Hitközség első embere állt ott, esküvőre készen. Minjánhoz kellettünk. Hogy miért ekkora titokban kellett mindezt csinálni, a mai napig rejtély számomra. Hacsak… Nem hallottam pártkötődéséről. De emberkerülő magatartásába ez is belefért.
Nekem személyesen egyetlen konfliktusom volt vele (sokan irigyeltek is ezért, mármint hogy csak egyetlen). A hetvenes évek elején Zuglóban a helyi adottságok miatt nem lehetett szédert tartani. Ezért úgy döntöttem, hogy családostul a szemináriumban széderezünk, mert Scheiber ebben is top volt. Így is történt, még alig dolgoztam fel az élményt, amikor írásom főszereplője, a főtitkár (ez volt a rangja) hívatott. Tőle már az is kóvednek számított, hogy a titkárnőjén keresztül üzent… A Kollégát például a lépcsőházat végigordítva szólította magához.
Maga a rabbiképzőben volt széderen? – kérdezte visszafogottan és csendesen. – Igen. – Hogy jön maga ahhoz? – ordította vörösre vált arccal. Fogalmam sem volt, hogy ez a tény miért váltott ki ekkora indulatot belőle. Talán nem szereti Scheibert, tippeltem magamban.
Látta, hogy kérdőjellé görbülök, ezért elmagyarázta. Ha a zuglói rabbi másik széderen vesz részt, ez azt jelenti, hogy Zuglóban nincs széder – mondotta, és én halk csettintéssel próbáltam elismeréssel adózni páratlan logikájának.
Igen – válaszoltam –, és? – Egy rabbi nem mehet más rabbi széderére, mert nem tárjuk a világ elé, ha egy körzetben nincs széder! Hoppá! Ismerős gondolat. Csak éppen ő nem apellált a bölcsességemre… eltérően a mi nagy ideológiai szponzorunktól, az ÁEH referensétől.
Mint említettem, főtitkári tisztséget viselt, de mindenkinek a főnöke volt. Így az utolsó előtti MIOK-elnök is annak tekintette, aki balszerencséjére egy alkalommal összefutott a folyósón a vérestollúnak becézett izraeli riporterrel, aki megkérdezi tőle, hogy van, elnök úr? Egy pillanat, mindjárt jövök – válaszolja, majd bemegy a főnökhöz, és megkérdezi: hogy vagyok? Visszamegy és továbbítja az „üzenetet”: köszönöm, jól.
A főtitkár kulcsfigurája volt a Síp utcának. Semmi olyasmi nem történhetett, amiből őt kihagyhatták volna (még a Rumbach-zsinagóga eladása sem!). Persze mindig irányítója és nem elszenvedője volt az eseményeknek. Érdekes, kiismerhetetlen ember volt. A halottak és a haldoklók után a kutyák érdekelték a legjobban.
A Szeretetkórház legidősebb dolgozói még emlékezhetnek arra, amikor váratlanul megjelent, és egy adott szoba előtt lecövekelve, egyszemélyes díszőrséget biztosítva védelmezte az élettől búcsúzót. Mindegyik ismerősét. Azokat is, akiket egészséges korukban porig alázott. A kutyák alatt a kóbor ebeket értsük, ezeket gyűjtötte be és biztosított nekik szállást és ellátást – a Kozma utcai sírkertben. Az akkori rabbik és kántorok a megmondhatói, hogy a kutyaugatás – a közmondással ellentétben – felhallatszott a mennyekbe, de a szertartást végző funkcionáriusoké nem mindig. Itt jegyezném meg, hogy Ferihegy közelségének hanghatása remekül pótolja az ugatás zaját.
Egyébként az a tény, hogy a temetőben kaptak teljes panziót a jobb sorsra érdemes ebek, azt jelentette, hogy a napi ebédszállítást végző kocsi a rabbiképző és a Síp utca között kiment még Rákoskeresztúrra is. A lényeg: mi ugyanazt ettük, mint a kutyák… persze fordítva is írhattam volna, de akkor nem az egykori „gazdi” szája íze szerint szólna a mondat.
Példa a kegyeletsértésre
A kiismerhetetlen lelkű, megállapíthatatlan korú ember egyik nagy dobása volt, amikor meghalt a Kolléga, s épületszerte közismert viszonyunk tudatában kijelölt a búcsúztatásra. Se köpni, se nyelni. De hát… próbálkoztam elhárítani magamtól a morbid ötletet. Sejtettem reagálását. Az ő szótárában nem volt benne a „de hát”. Ez mély kegyeletsértés volt részéről a Kolléga felé! Két dolog csökkentette a hatást. A végén négyen vagy öten beszéltünk, a másik: eszembe jutott egyik párbeszédünk a Kollégával.
A simulékonyság teljes hiánya
Önnek, kolléga, az a legnagyobb baja, hogy nem simulékony – mondta a Kolléga egy alkalommal, amikor kiderült, hogy én mást értek e szó alatt…
Az öltözködés fontos szerepet játszott nála. Mi, akkori fiatalok, nem követtük az öltönyös, nyakkendős megjelenés szabályait, különösen nyáron nem. Sőt, egykori rabbitársam farmerben járt, és az akkori divatot követve vállig érő hajat növesztett. Én ez utóbbit már akkor sem engedhettem meg magamnak… Nálam a sapka volt a kifogás tárgya. Egy rabbi nem sapkában, hanem kalapban jár – szólt a szentencia. – Mert a rabbi a pokolban is rabbi! – tette hozzá (na, kíváncsi vagyok).
Így történt meg, hogy egy kánikulai délutánon összefutottunk a Rákóczi úton, miközben sapkámat a kezemben lóbáltam. Egy rabbi sapka nélkül??? – rivallt rám. – Téved, főrabbi úr. Kalap nélkül!
Ez volt az évekig tartó öltözködési szívatás utolsó felvonása.
(Hamarosan folytatjuk)
