A numerus claususról
Kovács László / Az írás eredetileg a Sófár újság XIII / 4. számában jelent meg
Az első világháború elvesztése és a Monarchia összeomlása utáni két forradalmat követően a magyar kormány volt Európában az első, amely „zsidókérdést” kreált.
A zsidókat tették bűnbaknak az ország minden bajáért. Ezzel az antiszemitizmust a hivatalos politika rangjára emelték. A bonyolult társadalmi helyzetben a zsidóellenes propaganda a tömegekben termékeny talajra talált.
Széles körben terjesztették, hogy az őszirózsás forradalom, de még inkább a kommün „zsidó forradalom” volt. Budapesten a Tanácsköztársaság alatti zsidóellenességet írások támasztották alá, amelyek a zsidóság forradalmi szerepére utaltak.
Ugyanakkor az is kiderült, hogy: a kommün népbiztosainak többségénél nem a felekezeti hovatartozás volt a meghatározó –; a vörös terrornak számos ártatlan zsidó esett áldozatul; – sok zsidó tiszt vett részt Szegeden a Nemzeti Hadsereg megalakításában; – a fehérterror dühét először a forradalmárokra zúdította, de aránytalanul nagyszámban szedte áldozatait a zsidóság köréből.
A zsidóellenesség nem a polgárságnak, a középosztálynak, hanem a gazdasági súlyát és politikai hatalmát ideiglenesen elvesztett, majd visszaszerzése után azt újra féltő arisztokrácia egy részének és az ebbe tartozó hivatalnoki és főleg tisztikarnak volt az ideológiája. Ideológia annak minden magyarországi, vagy csak magyarországi összetevőjével és megnyilvánulásával, mint pl.: területi revízió, élettér elmélet, nacionalizmus, sovinizmus, rasszizmus, fajvédelem és antiszemitizmus.
1920 elején Haller István kultuszminiszter rendeletben utasította az egyetemeket, hogy bizottságokkal számoltassák el zsidó hallgatóikat 1918-1919-es tevékenységükről. Megszaporodtak a zsidóellenes atrocitások, a bajtársi szövetségek tagjai zsidókat vertek, több helyen a zsidó hallgatókat nem engedték belépni az egyetemekre.
Ilyen előzmények közepette készült el a törvénytervezet, melyet a kormány egyhangúan jóváhagyott. A végrehajtási utasítást Teleki Pál miniszterelnök készítette.
90 éve, 1920 szeptemberében szavazta meg a Magyar Országgyűlés az 1920. évi XXV. Törvénycikket, az ún. numerus clausust, a XX. Századi Európa első zsidóellenes törvényét: „Tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdasági karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozása.”
A törvény címe megtévesztő, nem fedi és nem is sejteti annak valós tartalmát. Azt, hogy a magyar felsőoktatási intézmények bármelyikében 6 százalékra kellett korlátozni a zsidó hallgatók számarányát.
A törvény legfontosabb következménye a felsőfokú tanintézmények radikalizálódása lett. Állás nélküli diplomások és értelmiségiek tömegei álltak a szélsőjobb mellé. Az egyetemek az antiszemitizmus melegágyaivá váltak. Különösen heves uszítás folyt az orvosi karon. Itteni fő követelésük volt, hogy zsidó hallgatók csak zsidó tetemeket boncoljanak.
A numerus clausus közvetlen hatására zsidó fiatalok tömegei hagyták el az országot és kezdték meg, vagy folytatták egyetemi tanulmányaikat külföldön: Ausztriában, Csehszlovákiában, Franciaországban, Németországban és másutt.
Bethlen miniszterelnöksége alatt az 1928. évi XIV. Törvénycikkben módosították a numerus clausust, hogy „…kiküszöböljék belőle azokat az intézkedéseket, amelyek a magyar állampolgárok egy részénél már évek óta igen nagy visszatetszést és ellenszenvet váltottak ki, s amely kérdés a Népszövetség előtt is szóba került…” A módosítás után a zsidók – legalábbis névlegesen – újra egyenjogúvá lettek honfitársaikkal.
Az országban a „zsidókérdés” ezt követően mindvégig létezett, és a társadalmi feszültség forrása maradt. Az uralkodó hatalmi elit jóvoltából a hivatalos politikai antiszemitizmus egészen 1945-ig az adott időszak gazdasági vagy politikai körülményeinek függvényében hol felerősödött, hol visszafogottabb lett.
A Magyar Országgyűlés által hozott – a numerus clausussal együtt összesen négy – zsidótörvény tulajdonképpen pszichológiailag jól előkészítette az 1944-es német megszállás utáni zsidóellenes rendeletek, intézkedések tömeghatását, támogatását.
A magyar zsidóság 1920-1945 közötti helyzetének tárgyszerű megítélését Benedek István Gábor író, publicista adta:
„…a zsidók a Horthy-éra elején és végén teljesen, a harmincas években részlegesen kiszolgáltatottan éltek. Megalázottan egyéni és közösségi értelemben. Közhivatalt nem viselhettek, a társadalmilag megbecsült pályákat elzárták előlük, bizonyos állásokat nem tölthettek be. A Horthy-éra a zsidókat nem tekintette egyenrangú állampolgároknak.”
