Történelmi utazás az emberi lélekbe
Schnapp Lea / Új Élet
Egy egészen egyedülálló könyvet tartok a kezemben – meghatottan és hálás szívvel a szerző iránt. Urbancsok Zsolt Makón élő fiatal történész három évvel ezelőtt részt vett Jeruzsálemben, a Jad Vasemben a magyarországi tanárok részére szervezett továbbképző kurzuson.
urbancsok_holokausztgyermekei.jpgTalán itt érlelődött meg benne az elhatározás, hogy tankönyvet állít össze a soáról, amelyben túlélők személyes történetein keresztül közelíti meg a mai iskolások számára már nehezen érthető témát, így élővé, kézzelfoghatóvá és egyben hitelessé teszi a száraz történelmi adatokat. A csodálatra méltó ötletet hosszú, gondos és pontos munka követte.
Mint már mondottam, az eredmény különleges, egyedülálló lett: szomorú tartalma ellenére nemcsak az iskolás gyermekek, hanem felnőttek számára is érdekfeszítő olvasmány.
A könyv címe: A Holokauszt gyermekei.
Szerkesztője négy, soát átélt gyermek sorsából meríti – rendkívül ötletesen – a didaktikai-történelmi anyagot. A kronológiai sorrendben felsorakoztatott fejezetek végén feladatok is szerepelnek: a diákoknak felelniük kell a tartalom függvényében feltett kérdésekre.
Kik a könyv „hősei”?
Élő személyek:
Dr. Bárdos Pál, Makón született 1936-ban, író, Budapesten él;
Prof. Lantos L. Péter, 1939-ben született Makón, Londonban élő, nemzetközi hírű agykutató;
Jichak Perlmutter, ugyancsak Makón született 1935-ben, most a Jeruzsálem melletti Efrátban él, nyugdíjas tanár; végül a makói unoka, Schnapp (Kun) Lea, aki sohasem lehetett boldog 16 éves, mert gyermekkora az auschwitzi lágerben véget ért.
Lám, nem hiába szerettem mindig a jó társaságot, még ebben a könyvben is sikerült olyan tiszteletre méltó emberek közé kerülnöm, akikre mindannyian büszkék lehetünk. Ezen az úton, ennek a cikknek a keretében is szeretettel üdvözlöm elrabolt gyermekkorom sorstársait, Palit, Pétert és Jichákot.
Miről szól ez a könyv?
A szerző diákoknak szánt bevezető szavaiból idézek:
„Kedves Barátunk! Különleges könyvet tartasz a kezedben. A következő oldalakon négy hozzád hasonló fiatal történetét ismerheted meg. Három fiatal fiú, Péter, Jichák és Pali, valamint egy tizenéves leány, Lea sorsa bontakozik ki előtted. Négy különböző gyermek, négy különböző sors. Valami azonban mégis összeköti őket: túléltek egy szörnyű időszakot, amelyben az döntött életről és halálról, hogy ki milyen családba született és milyen vallású volt.”
„Engedd őket közel magadhoz, kísérd el őket utazásukon! Ez nem lesz könnyű, hiszen nemcsak az időben és a térben fogsz utazni, hanem az emberi lélekben is.” „Péter, Lea, Jichák és Pali, Köszönjük, hogy ránk hagytátok történeteiteket!”
Makó városát kis Jeruzsálemnek is hívták. Egy színes közösség 2380 zsidó tagja élt itt békében, egyetértésben a város többi lakójával. Édesanyám innen ment férjhez Kiskunfélegyházára, amely innen mindössze 90 km távolságra volt, a szívünkben viszont sokkal közelebb. A tankönyv történetei betekintést engednek a város életébe, mindennapjaiba, ahol akkoriban már csak a „Maros vize folyt csendesen”.
Amint már előbb említettem, a tankönyv kronológiai szempontokat vesz figyelembe, amikor a MA gyermekei elé tárja a történelem egyik legszomorúbb tragédiáját: „Élet a holokauszt előtt”, „Változnak az idők”, „További változások – élet a gettóban”, „A deportálás”, „A lágerban”, „A felszabadulás után – vissza az életbe” – ezekbe a fejezetekbe ültette a szerkesztő a megrendítő gyermek-történeteket.
Íme, részletek a harmadik fejezetből, a „változásokról”:
„Nagyapánkat internálása előtt bebörtönözték Makón. A nagyival együtt mentünk egyszer a börtönbe, ebédet vittünk neki. Féloldalt kitépték a szakállát a csendőrök […] – Ez az én unokám – mondta könnyesen akkor őreinek Nagyapa.” (Lea)
„Szívszorító látványt nyújthattunk. Néhány szomszéd odajött, hogy elbúcsúzzon tőlünk; a gettóba vonulásunk esemény volt az utcában. Elindultunk, és a házunkat – ami elhagyva, élettelenül állt – magunk mögött hagytuk.” (Péter)
„Pészáchkor már nem volt iskola. Emlékszem, nagy volt a zsúfoltság a gettóban, a porban rajzolgattam, és iskolába akartam menni.” (Jichak)
„A gettóban pokoli lárma és zűrzavar uralkodott. Kis területen közel kétezer embernek kellett néhány napon belül ideiglenes otthont teremtenie.” (Péter)
A gettó után még nagyobb szörnyűség következett, a deportálás. Pali így emlékezik erre:
„Élelmes voltam, mikor nagymamát segítettem fölszállni, nehogy megverjék, de mikor ránk zárták a vagonajtót, utólag megrémültem attól, mit cselekedtem. Hisz magamat tettem ki az ütlegnek. Mifelénk az állatot sem volt szokás ütni-verni. Ki döngette volna el a nyálát csorgató tehenet, ahogy ballagott hazafelé az utcán, vagy amint bőgve állt a kapu előtt, bebocsátásra várva? A kutyáról azt tartották, hogy hamis lesz, ha verik. A lovat megütni? Kéznél az ostor, de érintik csak a vastag bőrt, s a ló ért a simogatásból. Disznót elagyabugyálni? Mi értelme? Okos állat, de mit sem értett a tángálásból. Most meg emberekkel bánnak úgy, ahogy tudtommal állatokkal soha. Utólag rémültem meg a csendőröktől.”
A zsidó gyermekek fájó élményeivel szemben egy nem zsidó kisfiú emlékei állnak, Sipos István „Édesanyám mesél” című visszaemlékezéséből:
„Én, az akkor 9 éves gyermek, nem nagyon értettem, mi folyik körülöttem. […] Estefelé Saitos Valika néni kézen fogott, és a fagyalbokrok mentén fellopakodtunk a zsidó templomig. Ott csendőrök voltak, hogy nehogy valaki be- vagy kijusson. Borzalmas látvány, amikor úgy terelték őket a fegyveresek, mint a birkákat, és szánalom nélkül. Sírva fakadtam. Sirattam azokat, akiktől csak simogatásokat kaptam, hiszen ott nőttem fel a Deák Ferenc utca közepén, minden házba bejáratos voltam, hiszen mindenütt volt játszópajtásom. Ebbe a megdöbbentő látványba hasított bele Valika néném sipító megjegyzése: »No, viszik már a büdös zsidókat!« Nem bírtam tovább ott maradni, hazafutottam, szabályos sírógörcsöt kaptam. Édesanyám alig tudott megnyugtatni.”
A deportálást „sikeresen” végrehajtották. A vagonok megérkeztek célpontjaikhoz:
„Auschwitzba érkeztünk. Blokkok végtelen sora, őrtornyos, drótkerítéses válaszfalakkal szabdalt terület. Szegény jó anyámat a kis Tündérkével, Évikémmel azonnal elgázosították. Édesapámat szintén. Gabi bátyám később, a bécsi úton lelte halálát.” (Lea – Auschwitz, Lengyelország)
„Strasshof nem helység, város, település. Nem földrajzi hely. Még csak közlekedési pontnak sem nevezném. Strasshof a rémület másik neve. Féltünk ott a reggeltől és az estétől, a lefekvéstől és ébredéstől, az ukrán őröktől és az SS-őrszemélyzettől a gépfegyvertornyokban. Féltünk a bombatámadás dübörgésétől és a csendtől, amelyben meghallottuk szapora szívverésünket.” (Pali – Möllersdorf, Ausztria)
„A vagon ajtaját SS-őrök nyitották ki. Olyan metsző hideg volt, hogy néhányan nem akarták elhagyni a biztonságot jelentő vagont. Az őrök hangosan kiáltoztak: »Raus! Raus! Kifelé! Kifelé!«, és rángatták, ütötték azokat, akik lassúak voltak. De nem mindenki szállt le. Néhányan ott maradtak a padlón fekve. Ők voltak azok, akik észrevétlenül meghaltak az utazás alatt.” (Péter – Bergen Belsen, Németország)
Végül, bár gyilkosaink nem így tervezték, mégis visszatértünk az életbe:
„Májusban jöttünk haza. Kerestük a rokonainkat. Kerestük apámat, a bátyámat, a nagyapámat, a nagyanyámat, mindenkit. De senki sem volt… Pesten a Síp utcában hallottuk először azt a nevet, hogy Auschwitz. Akkor hallottuk, hogy elpusztult mindenki. Emlékszem, hogy sokat vártunk a húgommal anyukámra, aki lassan jött le a lépcsőn. Sírt, és azt mondta: »Egyedül maradtunk a világban«…” (Jichak)
A könyvet a szerző szeretett kishúgom, Kun Évike és Leipniker Gyuri emlékére ajánlja. Ezért meghatottan külön köszönetet kell mondanom.
A szentéletű makói ortodox rabbi, Vorhand Mózes szenvedését és üldöztetését is megörökíti a könyv. Ő még elhurcolásunk előtt adta vissza lelkét Teremtőjének. Sírjához évente tömegek zarándokolnak a világ minden tájáról.
A könyv négy főszereplője négy külön világ, de sorsuk hasonló. Az ötlet maga rendkívül frappáns, hatásos, és minden pedagógus számára, aki a szörnyű korszak tanítása közben igénybe fogja venni, tálcán kínálja a konkrét és élethű példákat, anélkül, hogy élettelen, távoli és érthetetlen kortörténet magyarázására lenne szükség. Négy gyermek sorsából, életéből komoly tankönyv született. Történelmi utazás az emberi lélekbe.
Elnézést kell kérnem a szerzőtől, hogy nem sikerült szavakba öntenem szívem meghatottságát, köszönetét. Urbancsok Zsolt, az ifjú – nem zsidó – történész óriási munkájának része ez a könyv, aki tudományos és pedagógiai tevékenysége középpontjába helyezte népem szenvedésének megörökítését.
Mindannyiunk, a négy hajdani gyermek és az egész zsidóság nevében Isten áldását kérem életére, munkájára, minden tevékenységére!
