Humorista az Új Élet élén
Kardos Péter / Új Élet
A rendszertől a váltásig a Síp utcában (4. rész)
A legérdekesebb korszakot az egyik legnépszerűbb humoristánk főszerkesztősége fémjelezte, aki nevét ugyan nem engedte feltüntetni az impresszumban, de a lap kétségtelenül olvasmányosabbá vált. Nem arról van szó, hogy az olvasók dőltek a röhögéstől, de mivel az illető cirkusztörténész is volt, zsidó artisták, bűvészek, bohócok kalandjai oldották a többségében holokauszt témájú cikkek komor hangulatát.
S most ugorjunk vagy húsz esztendőt, rendszerváltást, amikor is a jeles humorista, ezúttal szürke külsősként, elkezdett bedolgozni egykori lapjába, átadogatva cikkeit valamikori beosztottjának, a mai főszerkesztőnek… Pikáns. Ez ment is egy ideig, míg egy napon bejött elbúcsúzni a szerkesztőségbe. Értetlenkedésemre meglepő választ adott: úgysem fogjátok közölni a cikkeimet. Én, a naiv, azt hittem, hogy kevesli a honoráriumot, ami tényleg csak jelképes összeg volt az Új Életnél, bár ő kiemelt díjazásban részesült.
Azóta olyan lapokban olvasom írásait, amelyekben rendszeresen zsidónak vallja magát (az Új Életben erre nem volt szüksége). Ezúttal a jobboldalon cövekelt le, ami nem baj, ettől mi még közöltük volna cikkeit. Alighanem ő nem akart olyan lapban megjelenni, amelyikben nem kellett volna permanensen utalni zsidó származására…
Meghalt a sámesz
A Kolléga látogatásai a szerkesztőségben egyre ritkultak. Ennek oka, mint kiderült, permanens sértődöttsége volt. Az egyetlen külföldi zsidó újság akkoriban, amit kaptunk, a romániai volt, s láttuk, hogy témától függetlenül rendszeresen két fotó díszítette a címlapot: Rosen főrabbié és a conductoré. Az elsőt irigyelte meg a Kolléga.
Egy ízben – szokása szerint – feltépte a szerkesztőség jobb időket látott, amúgy is lepusztult ajtaját, s mivel korábban hangosan kinyilvánította fogadalmát (böli néder nélkül!), hogy többé nem lépi át a küszöböt, mert ott annyira megalázták, mert képe nem a címoldal tetején, hanem a közepén nézett az olvasóra, konzekvensen fogadalmához lábait a küszöb elé igazítva dörögte: meghalt a sámeszunk, a vécén találtak rá. Mit sem sejtő kolléganőm megjegyezte, a halálozási rovatot már leadtuk a nyomdába, nem tudjuk betenni. Dehogy kell betenni! – kiáltotta sztentori hangján, utánozhatatlan kegyelettel. Másik sámeszt keresünk! – mondta (mondotta), „az élet megy tovább” örök igazságát hirdetve…
Békerabbik a békepapok között
Havonta egyszer a Városháza épületében ún. papi békegyűléseket rendeztek, amelyeken persze kötelező volt a részvétel. Az elnöki emelvényen a Kolléga mellett foglaltak helyet a többi egyházak vezetői. A téma általában valamilyen aktuális külpolitikai esemény volt. Addig minden problémamentesen zajlott, míg ki nem tört a jom kippuri háború, s mi, zsidók, az előzetesen kiadott forgatókönyv szerint hallgattunk… Hallgattuk keresztény kollégáinkat, akik óvatosan ugyan, de Izrael pártját fogták, az alattomosan megtámadott zsidó állam védelmére keltek. Mi hallgattunk…
Egy másik alkalommal a Statisztikai Hivatal elnök asszonya tartott előadást, és akkor – az előzetes egyeztetések (ki? hol? mikor? mit?) ellenére hozzászólásra jelentkeztem. A Kollégára néztem, és úgy láttam, hogy kacsint rám, amit biztatásnak véltem, másnap azonban kiderült, hogy tikkelt. A folyósón közölte: bocsánatot kértem az elnök asszonytól az ön nevében. Úgy éreztem, nem volt oka rá, mert én csupán aziránt érdeklődtem, mikor és hogyan közlik a statisztikai adatokat. Pl. Magyarországon – hála a szocializmusnak – már minden ötödik embernek van autója! Miért nem azt mondják, hogy négynek nincs?
Temetés zárt kapuk mögött
A vallásszabadság ténye mindhalálig, de legalábbis a temetőig kisugárzott. A 60-as években hunyt el a matematikatudomány hazai ikonja, Fejér Lipót. Scheiber Sándor figyelmeztetett bennünket, szeminaristákat: szót se senkinek arról, aminek tanúi leszünk! Egyenként mentünk, mit mentünk? szivárogtunk be a ravatalozóba, majd jött a ceremóniamester, így nevezték hivatalosan Ovits urat, aki méretes perselyét rázogatva monoton hangon ismételgette a gyászolóknak az optimista perspektívát: cödóko tácil mimóvesz, cödóko tácil mimóvesz – az adakozás megment a haláltól. Amikor befejezte szokásos körét, bezárták az összes ajtót, majd Scheiber elbúcsúztatta a tudóst. Volt ima, kántor, kádis, minden, ami kell ilyenkor.
Ezután kinyitották az ajtókat, a koporsót feltették egy teherautóra, és elvitték a Salgótarján úti temetőbe, ahol volt beszéd, szónoklat stb., de nem volt ima, kádis, kántor. Ezt hívták akkor társadalmi temetésnek. A „zsidó” szó itt jóval ritkábban hangzott el, mint egy katolikus misén…
(Hamarosan folytatjuk)
