Emlékezés a porajmosra – azaz a cigány holokausztra…
Gál Juli
A Roma Polgárjogi Alapítvány és a Holocaust Közalapítvány 2010. augusztus 2-án koszorúzással egybekötött gyászünnepséget tartottak a roma holokauszt áldozatainak emléknapján, Budapesten, a IX. kerületi Nehru parton lévő roma holokauszt emlékműnél.
A dátumról: 1944. augusztus másodikán – egyetlen éjszaka alatt – több ezer romát megölve felszámolták az auschwitzi cigánytábort. A szerencsétlenek táborát fényszórók világították meg, a férfiakat, nőket és gyerekeket az SS-ek ötös sorba állították, hogy a krematóriumba vigyék őket. A romák minden erejükkel ellenálltak, olyan hangosan kiabáltak, hogy egész Birkenauban hallatszott. A dulakodás egész éjjel tartott, de reggelre a cigányok tábora már üres volt. A tragédia a magyarországi cigány közösség mintegy harmadát közvetlenül érintette, Európában pedig összesen csaknem félmillióra tehető a roma áldozatok száma.
A Boráros tér közelében lévő Néhru Parti emlékmű 2006 óta szolgál helyszínül, oda zarándokolnak évente ezen a napon (a Cigány Világszövetség 1972-es rendelkezése óta) az egykori cigány áldozatok hozzátartozói és mások, romák és nem romák, politikusok, közéleti tisztségviselők, az írott és elektronikus média képviselői.
Az idei emlékezés jól szervezett és méltóságteljes volt, a mintegy 200 résztvevő (közöttük sok kisgyermek) az emberpróbáló kánikulai délután ellenére állta végig az eseményt. Az üdvözlések elhangzása után alkalomhoz illő dallamok csendültek fel kiváló hangszerészek: egy quartett, egy kitűnő zongoraművész tolmácsolásában, valamint hagyományos siratóének formájában.
Beszédet elsőként Horváth Aladár elnök mondott. Egyebek mellett hangoztatta: „Hatvanhat év telt el a vészkorszak óta, de a tudomány, a politika, és általában a közvélemény formáló elit még mindig nem képes felmérni a tragédia súlyát, nagyságát, így a magyar társadalom sem képes szembenézni saját sorsával, saját történelmével. Márpedig az a társadalom, az a nemzet, amelyik nem tanul saját történelméből, az újra és újra beleeshet azokba a csapdákba, amelyeket a való élet állít elénk. Ilyenek elsősorban a rendszeresen elénk tornyosuló gazdasági válságok, és a nyomukban leselkedő bűnbakképző-kirekesztő politikai populizmusok.” Majd így folytatta: „A nácizmus nem a gyilkosságokkal kezdődik. A nácizmus a politikai megbélyegzéssel és megkülönböztetéssel kezdődik. Amikor faji és szociális alapon szelektálnak a társadalom tagjai között. A nácizmus ott kezdődik, amikor a társadalom eltűri, sőt támogatja az iskolai szegregációt, a munkahelyi diszkriminációt, a lakóhelyi gettósodást. S a nácizmus ott folytatódik, amikor a politika és a társadalom eltűri, vagy támogatja a bűnöző népnek minősítést és a rendszeres cigányellenes hisztériakeltést a médiában és a politikai közbeszédben.”
Majd felhívta a figyelmet, emlékeztetett:” Ebben az országban szinte senki másnak nem fűződik nagyobb érdeke a jogállamisághoz, a hatályos alkotmány értékeinek, az egyéni és közösségi jogoknak a tiszteletben tartásához, mint a cigányoknak! Ebben az országban szinte senki másnak nem fűződik nagyobb érdeke a minőségi oktatáshoz, a munkanélküliség csökkentéséhez és a szociális biztonsághoz, a közbiztonság javításához, mint a cigányoknak. Mert mi vagyunk a legkiszolgáltatottabbak, a legvédtelenebbek…”
Dr. Kállai Ernő, a Nemzeti és Etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa emlékező beszédében többek között elmondta: „nem csoda hát, ha körülnézünk a társadalomban, úgy tűnik, nagy a baj: a túlélőkkel együtt az emlékek is meghaltak. Most válik felnőtté egy olyan korosztály, egy teljes generáció, akiknek, sőt a szüleiknek is legfeljebb homályos gondolataik vannak arról, mi is történt Európában, az 1940-es években. Sokan – és sajnos egyre többen – „az ifjúság lendületével” meg is kérdőjelezik az események igazságát, megtörténtét. Nincs tudásuk, nincsenek emlékeik. Pedig az emlék olyan, mint a védőoltás a kisgyerekeknél: emlékkel „beoltva” némi fájdalom árán bár, de az emberiség is fel van vértezve az újabb, pusztító erejű támadás ellen. Jó eséllyel bízhatunk ebben. Azonban ők, sokan a ma felnövő generációkból nincsenek beoltva az ellen a vírus ellen, ami az 1940-es években támadta meg az emberiséget, és ez a mi felelősségünk. Nem ők tehetnek róla. Nekünk kell gondoskodnunk a következő generáció védelméről, meg kell őriznünk az emlékeket, a tudást. Meg kell tanítani a gyerekeknek az iskolában a tényeket, segítenünk kell nekik feldolgozni a felfoghatatlan és feldolgozhatatlan bűnöket, amikre képesnek mutatkozott az emberiség. Bár emlékezni fájdalmas, törekedni kell erre, tovább kell adnunk az emlékeket a jövő emberének is. Intő jel, hogy vannak olyanok, aki úgy gondolják, hogy emlékezni fájdalmas és haszontalan, így egy boldogabb jövő reményében ki akarják törölni a rossz emlékeket az életükből. Ezt a stratégiát választotta egy település is, ahol egy szobrot szerettek volna állítani két értelmetlenül elpusztított ember emlékének. A település vezetői az ajándékot nem fogadták el, nem akarnak a tragédiára emlékezni. Ez lenne a helyes út? Az itt egybegyűltek köre szerencsére rácáfol erre, mert sokan vagyunk itt, és itt mindenki emlékezni akar, fájdalom és bánat árán is, ezzel is biztosítva, hogy soha többé ne fordulhasson elő olyan, amikor a származása vagy bármilyen vele született tulajdonsága miatt kelljen meghalnia akár egyetlen embernek is.”
