Katasztrófa árnyékában ünnepelt a világ zsidósága
Illés Erzsébet / Forrás: Kitekintő
Izrael Állam függetlenségének napja a közel-keleti kérdés megoldathatatlanságának történelmi aspektusára, a két nép közös históriájának egymásnak tökéletesen ellentmondó narratívájára hívja fel a világ figyelmét.
Izrael Állam megalakulásának 62. évfordulója alkalmából Benjamin Netanjahu miniszterelnök levélben köszöntötte a diaszpórában élő zsidó közösségeket: „Az Izraeli Függetlenség Napján a világ zsidósága két valóságos csodát ünnepel. Az első csoda a zsidó szuverenitás helyreállítása. (…) A második csoda abban testesül meg, amit a Zsidó Állam megalapítása óta véghez vittünk.” Netahjahu magasröptű szavait Aliza Bin-Noun, Izrael budapesti nagykövete május 14-i ünnepi beszédében közelítette a valósághoz: „Egyetlen dolgot nem tudtunk csupán elérni: a békét országunk és szomszédaink között”; majd a másnapi palesztin megemlékezések rántották vissza a földre teljesen.
Az évforduló alkalmából tartott nagyszabású beszédekből – csakúgy, mint az izraeli kollektív emlékezetből – kitörölni szándékozott történések, így a függetlenségi háború során a palesztin lakossággal szemben alkalmazott erőszakos cselekmények ugyanis nem kerültek feledésre a palesztinok részéről, sőt, május 15-én, az al-Nakba (katasztrófa) napján megemlékezéseket tartottak, hogy napirenden tartsák a menekültek visszatérésének kérdését.
A Palesztin Hatóság pénteken, Izrael létrejöttének 62. évfordulóján újból felszólította a zsidó államot, hogy ismerje el az 1948-ban otthonukat elhagyó palesztinok jogát a visszatéréshez. „A katasztrófa folytatódik. A menekültkérdésre az ENSZ Közgyűlésének 194-es számú határozata alapján kell választ találni” – mondta Száeb Erekát palesztin főtárgyaló közleményében.
Mi is történt 1948 májusában?
1948. május 14-én délután 4 órakor a Tel Aviv-i Művészeti Múzeumban a Jisuv (palesztinai zsidó közösség az államalapítást megelőzően) vezetői előtt David Ben Gurion felolvasta a Függetlenségi Nyilatkozatot és kikiáltotta Izrael Állam (Medinat Israel) megalakulását. A Nyilatkozat a szabadság, igazságosság és béke alapelveit hangoztatta, teljes szociális és politikai egyenlőséget ígért minden állampolgárának és az ENSZ Alapokmányban megfogalmazott elvekhez való lojalitásról szólt.
Ahad Ha’Am a következő szavakkal foglalta össze a bázeli Első Cionista Kongresszus tapasztalatait: „Izrael üdvösségét próféták hozzák majd el, nem diplomaták.” 62 évvel a Herzl által megálmodott vízió megvalósulása után mi, a nemzeti újjáéledés generációja, már jól tudjuk, hogy Izrael üdvösségét nem próféták, és nem is diplomaták hozták el, hanem azok, akik álmodozás helyett cselekedtek. (Idézet Reuven Rivlin, a Knesszet elnökének l)
A szomszédos arab államok által másnap, május 15-én indított első arab-izraeli háború, különösen az ún. D terv következményeként mégis 700 ezer palesztin menekült el az izraeli ellenőrzés alá került területekről. A D terv – Avi Shlaim, az oxfordi St. Antony’s College Bagdadban született, Izraelben felnőtt nemzetközi kapcsolatok professzora szerint – azzal a céllal jött létre, hogy biztosítsa az ENSZ határozatban Izrael fennhatósága alá sorolt területeket, valamint az ezeken a területeken kívül eső zsidó telepeket a zsidó szuverenitás megalapozása érdekében, azaz megtisztítsa az országot az ellenséges és potenciális veszélyt jelentő arab elemektől. A terv lényege abban állt, hogy arab falvakat és városokat foglalnak el és ürítenek ki, amit a – május 15-én Izraeli Védelmi Erők (IDF) névre átkeresztelt – Haganah eddig soha nem kísérelt meg – írja Shlaim ’The Iron Wall’ című könyvében.
Bár a D terv kivitelezését már korábban megkezdték, a palesztin menekültprobléma a Haganah 1948. április-májusi tevékenysége következtében született meg. 1948 végére mintegy 700 000 palesztin kényszerült otthona elhagyására, de a menekültek és leszármazottaik száma mára 4,5 millióra tehető. Visszatérésük jogának elismerése az egyik fő vitapont az izraeli-palesztin békefolyamatban.
Eltérő történelmi narratívák
Függetlenségi háború vs. Nakba. „Az első arab-izraeli háború már az izraeli és a palesztin narratívában meghonosodott eltérő elnevezéseit tekintve is jelzi a homlokegyenest ellentétes értékelést és értelmezést a két fél részéről. (…) Paradox módon a maga szempontjából mindkét elnevezés helytálló és jogos.” – írja Rostoványi Zsolt Közel-Kelet szakértő az ’Együttélésre ítélve’ c. könyvében.
Magát a történelmi tényt – 1947 és 1949 között több mint 700 000 palesztin vált hontalan menekültté – a zsidók és az arabok/palesztinok Rostoványi szerint tökéletesen ellentétesen magyarázzák: az arab verzió szerint a zsidók módszeresen űzték el a palesztinokat az Izrael által ellenőrzött területekről, a zsidó álláspont viszont az arab vezetőket vonja felelősségre, amiért felszólították a helyi lakosokat lakóhelyük elhagyására.
Jan Hjärpe, a svéd Lund-i Egyetem iszlám tudományok professzora is egyetért abban, hogy a közel-keleti válság történetének interpretációja attól függően változik, hogy kitől kérdezzük. Hjärpe a probléma feloldását abban látja, hogy a feleknek – a sajátjuk mellett – meg kell ismerniük a másik történelmi narratíváját is.
A kérdést illetően pozitív és negatív tapasztalatok egyaránt akadnak a közelmúlban. A Közel-Keleti Békekutató Intézet (PRIME) professzorai 2002 és 2007 között egy olyan hoztak létre és juttattak el az arab és zsidó diákokhoz, tanárokhoz egyaránt, amelyben három fontos történelmi esemény – a Balfour Nyilatkozat, 1948-49-es háború és az 1987-es palesztin intifáda – izraeli és palesztin narratíváját párhuzamosan mutatják be. 2007-ben az izraeli kormány is engedélyezte, hogy a ’nakba’ szó bekerüljön az izraeli arab (!) iskolások tankönyvébe, 2009 nyarán azonban a kifejezés eltávolításáról hozott döntést Gideon Szaar oktatási miniszter.
Tekinve, hogy a nemzeti indentitást megalapozó történelmi narratívák ilyen mértékben ellent mondanak egymásnak, Hjärpe szerint a közös történelemmel kapcsolatos alapvető kommunikáció is problémát jelent a két fél számára. Nem csoda hát, ha az évtizedek óta húzódó palesztin-izraeli konfliktus feloldhatatlannak bizonyul. Épp ezért adhatunk hitelt annak a felvetésnek, hogy a másik fél történelemértelmezésének megismerése a felnövekvő generációkat valóban képessé teheti arra, hogy közelebb kerüljenek a békéhez.
