Emléktáblát állítottak a zsidókat mentő szociális testvérnek

„A ház bejárata fölött mécses égett, egy apáca nyitotta ki a kaput. Elindultak felfelé a lépcsőn, a lépcsőfordulóban hatalmas feszület fogadta őket. Schlachta Margit zárdájába érkeztek, a Szürke Testvéreknek is nevezett Szociális Nővérek rendházába, amely a Thököly út és az Aréna út sarkán állott.
Másnap kiderült, hogy a két épületben az apácákon kívül mindenki bujkáló zsidó. Volt köztük jó néhány ismerős is, köztük olyan „celebek”, mint Heltai Jenő, Rusznyák István orvosprofesszor, később a Tudományos Akadémia elnöke, Bánki Zsuzsa színésznő, akinek K. néhány év múlva a csupasz mellét is megpillanthatta a Valahol Európában című filmben.
A langyos szeptemberben kellemesen telt az élet a zárda kertjében. A gyerekek, jobbára néhány évvel mind idősebbek, mint K., tigriscsapdát ástak: a gödröt ágakkal, újságpapírral fedték be, földet szórtak rá, ha arra jár a tigris, majd beleesik. Amikor készen volt a mű, a nagyok rábízták K.-ra, hogy őrizze a csapdát. K. elszántan masírozott az álcázott gödör körül, míg bele nem esett. A politikában is langyosabb szelek fújtak, a fegyverszünetre készülő Horthy útját állta a negyedmillió budapesti zsidó deportálásának, a bujkálók önfeledten járkáltak ki-be rejtekhelyük kapuján. Pedig a Thököly út átellenes oldaláról, a nyilasok zuglói székházából figyelték őket.
Ami várható volt, bekövetkezett. Egy novemberi éjszakán nyilas pártszolgálatosok törtek rá a zárdára. K. és az anyja egy ágyban feküdtek a zárda melléképületének egy zsúfolt helyiségében, amely korábban az apácanövendékek hálóterme volt. Most a gyerekes családokat helyezték el itt. „Egy szót se szólsz, akármit kérdeznek” – sziszegte az anyja, és K. mozdulatlanná merevedett, mintha nem is élne. Pedig jól látta a bilgericsizmás fiút, aki puskával a vállán megállt az ágyuk mellett. Rácz Mária iratai most is beváltak. „Mindjárt kikapjuk a zsidókat a másik házból” – mondták a nyilasok, amikor végeztek az igazoltatással. „Nem veszik el többet a helyet a magyar anyáktól.” A főépületben valóban összetereltek egy sereg embert, akiknek az igazolványa gyanús vagy a kinézete zsidós volt. Schlachta Margit azonban meginvitálta a tizen-, huszonéves pártszolgálatosokat egy kis harapnivalóra. Kolbász, szalonna, bor, pálinka került elő az éléskamrából. A nyilasok megenyhültek, már nem volt olyan sietős, hogy a foglyaikkal nekivágjanak a hideg éjszakának. Mire kivilágosodott, megjelent a zárdában Rotta, a pápai nuncius meg Wallenberg, nyilas nagykutyákkal tárgyaltak, akik végül „csak” harminc embert vittek el, de megígérték, hogy hamarosan őket is elengedik. Így is lett. A rejtekhelyet azonban fel kellett számolni. „Karácsonyra visszajönnék”, mondta Schlachta Margitnak K. édesanyja. Margit nővér ránézett a szőke, kék szemű fiatalasszonyra, megsimogatta a kisfiú akkor még világosbarna haját, és bólintott: „Ezzel az arcocskával visszajöhet.”
Karácsony napján ismét ott voltak a zárdában, időközben mások is visszaszivárogtak. Este ünnepi vacsora volt, kelkáposzta-főzelék, fasírt és mákos tészta. K.-ék korábban is állítottak karácsonyfát, de ez volt az első karácsony, amely megmaradt K. emlékezetében. És ez volt az első vacsora, amelyet ünnepinek neveztek. Éppen befejezték az evést, amikor egymás után két ágyúlövés rázta meg a házat. „Ha harmadik is lesz, akkor megkezdődött az ostrom”, mondta K.-nak az anyja. „Akkor lemegyünk a pincébe.” Ezt a többiek is így gondolták, mindenki szedte a holmiját, hogy leköltözzön az óvóhelyre. Két hét múlva már a közvetlen közelből hallatszott az aknavetők, géppisztolyok hangja. Az épületet több találat érte, de a masszív, régi ház bírta a gyűrődést. Az emelet félig a levegőben lógva is a helyén maradt. Január 13-án délelőtt hirtelen csend lett. Az emberek a pincében felálltak a matracokról, elindultak fölfelé a lépcsőn. Kint az utcán, gyalog, teherautókon, szekereken mindenütt orosz katonák. Ennek a menetnek vége volt. Az apácarendet néhány évvel később feloszlatták, Schlachta Margitból, sok száz ember megmentőjéből ásatag viccfigurát csináltak, és kiüldözték Amerikába. Buffalóban halt meg 1974-ben, kilencvenéves korában.
K. évekkel később is, ha a születésnapja előtt megkérdezték, mit szeretne ebédre, habozás nélkül vágta rá: kelkáposzta-főzeléket és mákos tésztát.”