Egységes város?
Abraham Rabinovich írása alapján / Jerusalem Post
Az úgynevezett Kelet-Jeruzsálem többé nem szentebb, mint bármely ciszjordániai falu. Habár Kelet-Jeruzsálembe a zsidóság betelepítése az elmúlt négy évtizedben intenzíven folyt, 1967 óta a zsidó többség 74%-ról 65%-ra esett vissza.
Az izraeliek gyorsan építkeztek, de a palesztinok népesedési rátája még ennél is magasabb. Benjamin Netanjahu válasza minderre az, hogy elutasítja a demográfiai probléma megoldását, ehelyett kinyilvánítja, hogy „Jeruzsálem a zsidó nép egységes és örök fővárosa”, ami nem több, mint politikának álcázott szlogen.
A mai Jeruzsálem határait nem a Biblia jelölte ki, hanem néhány köztisztviselő és egy tábornok, Rehavam Zévi, annak a kormánybizottságnak a tagja, amely , közvetlenül a Hatnapos háború után, meghúzta a város határait. Hetven négyzetkilométert csatoltak a városhoz jordániai területből, amelyből csak hat négyzetkilométer volt az egykori jordániai Jeruzsálem része. Ezt nagyrészt biztonsági, nem történelmi megfontolások motiválták: minél több területet, és minél kisebb arab lakosságot kívántak megtartani. Jeruzsálem területe így megháromszorozódott. Az új szerzemény javarészt mezőgazdasági terület volt, huszonnyolc arab falu földjei. Az Óváros, a zsidóság többezer éves fővárosa a szent helyekkel együtt szintén visszakerült, de ennek mérete kevesebb, mint egy négyzetkilométer.
Az „örök főváros” eszméje arról szól, hogy bármit is tesz Izrael Kelet-Jeruzsálemben, az a történelem által ráruházott, korlátlan szuverenitásából fakad. Azonban a mai Kelet-Jeruzsálemnek az ókorban alig két százaléka tartozott zsidó fennhatóság alá. Izrael megteheti, hogy nemzeti érdekekkel igazolja a területfoglalást: az 1967-es háborút Jordánia indította a pánarab eszme jegyében, amelynek győzelme Izrael pusztulását hozta volna magával. Izrael érvelhet úgy, hogy joga van a határok újraszabására egy önvédelmi háború után, amiként azt az európai hatalmak mindig is tették. Netanjahu kvázi-vallásos retorikája azonban meggátolja a józan gondolkodást, és azt, hogy praktikus megoldást találjanak.
Az Óváros, valamint annak déli és keleti irányban fekvő perifériája ügyében (3 négyzetkilométer az egész) kétségkívül nagy diplomáciai kreativitásra lesz szükség bármiféle béketárgyalás során. Kelet-Jeruzsálem fennmaradó részének azonban nincs nagyobb szentsége vagy több kapcsolata az „Örök Jeruzsálemmel”, mint akármely ciszjordániai falunak. Netanjahu állítása, miszerint eddigi elődei 1967 óta mind növelték a zsidó jelenlétet Kelet-Jeruzsálemben, helytálló. Ugyanazt a szlogent használták ők is. Netanjahu két közvetlen elődje, Ehud Barak és Ehud Olmert azonban végül visszaléptek, és arra buzdítottak, hogy az arabok lakta részeket engedjék át a leendő palesztin államnak. Ezáltal elismerték, hogy változtak az idők, kompromisszum nélkül nem lehet béke, és a palesztinoknak is legitim követelésük van a várossal kapcsolatban.
jeruzs__lemnapja.jpg
Fotó: Ariel Jerozolimski (Forrás Jerusalem Post)
Azt is elismerték, hogy Izraelnek elsődlegesen nem területi, hanem demográfiai aggályai vannak. Az arab részek átengedése után Kelet-Jeruzsálem 270 ezer fős arab lakossága a határ túloldalára kerülne, így ez a békétlen tömeg nem veszélyeztetné az amúgy is ingatag zsidó többséget.
Netanjahu azonban ragaszkodik az arabok lakta területekhez, mert azok „Jeruzsálem részét képezik”. Zsidó vallásos-nacionalista csoportok Netanjahu és a polgármester, Nir Barkat nézeteihez illeszkedve az arab negyedek szívében, pl. Sheikh Jarrahban olyan fejlesztéseket terveznek, amelyek állandósítanák a konfliktusokat.
A Hatnapos háborút megelőző egzisztenciális félelem és az azt követő látványos győzelem még a szekuláris izraeliek jó részét is eltöltötte a „Jerusalemitis”-nek nevezett megszállottsággal, amely nem imában vagy meditációban nyer kielégülést, hanem Jeruzsálem minden egyes darabkájához kötődő birtoklási kényszerben. Manapság sokan belátják, hogy Izraelnek nem létérdeke a jelenlegi status quo, amelyet a nemzetközi közösség sem tud a végtelenségig tolerálni. Ideje lenne a két népnek elkülönülve, de kölcsönös megbecsülés alapján egymás mellett élnie, nem pedig egy kitalált „egységes városban”.
Az újrarendezésnek nem lehet alapja az 1967-es határ, mivel Kelet-Jeruzsálem területének egynegyede ma zsidó lakóterület, de a palesztinokat is megilleti a jog, hogy kitűzzék zászlójukat azon a területen, amelyet ők is Jeruzsálemnek (al-Kuds) hívnak. A város, amelyért érdemes meghalni, de ahol élni talán még jobb – a másik, földi Jeruzsálem szomszédságában.
Abraham Rabinovich egy évtizeden keresztül a Jerusalem Post vezető riportere volt; az 1967-es küzdelmeknek emléket állító Harc Jeruzsálemért (Battle for Jerusalem) című könyv szerzője.
Az írás eredetiben ide kattintva olvasható el.
