Verdi Terezinben
Szász István / Forrás: Népszava
Verdi Requiemje csendült fel hétvégén a Vasúttörténeti Parkban. Sok ezer lenyűgözött hallgató előtt a terezini és az összes haláltáborok mártírjainak emlékére, ötmillió meggyilkoltért szól a Gyászmise.
Az óriási régi gőzmozdonyok – az emberi találékonyság remekei – félkörben állnak, bekapcsolt reflektorokkal fogadják az érkezőket. Több ezer ember, pestiek, és akik ezért a vasárnap estéért utaztak fel vidékről. Nem tudom, mennyien vagyunk, úgy hírlik, több mint ötezren, egymás hegyén-hátán zsúfolódunk a Vasúttörténeti Park hatalmas csarnokában. Nyomasztó hely ez itt, a város peremén, a tetőzetet vastraverzek tartják, komor, fekete szín körös körül. Nem lehetett volna ijesztően ideálisabbat találni az ugyancsak nagy leleménnyel felépített gyilkoló-táborokban zsidó származásuk okán elpusztítottak emlékére május 9-én – a náci szörnyállam feletti háborús győzelem napján – megszólaló Verdi Requiem előadására.
Különleges vállalkozás ez a hangverseny. Verdi remekműve, a Gyászmise, mint tette azt a negyvenes években, „útra kelt”. Felkereste a halálra szántakat Terezin táborban, most pedig áldozatkész művészek, mindenekelőtt a jeles amerikai karmester, Murry Sidlin erőfeszítéséből Budapestre érkezett.
A csehországi Terezin, német nevén Theresienstadt láger a náci gaztettek sorában kivételes helyet foglalt el. A gyilkoló kegyetlenség itt „ideálisan” találkozott a leghitványabb hazugsággal, a kényelmes hiszékenységre mindig hajlamos világ félrevezetésével. Mikor a nácik 1939-ben lerohanták Csehszlovákiát, hamar rájöttek, hogy a hamis békevágytól befolyásolt nagyvilág, s a bűnös hiszékenységben élen járó Nemzetközi Vöröskereszt meg a semleges országok félrevezetésére szükség van egy kirakattáborra. Ez lett Terezin. Valahányszor a Vöröskereszt delegációjának érkezését várták, szépen kicsinosították a bemutatásra szánt barakkokat, még muskátli is került az ablakokba, jóelőre feljavították az élelmezést, a szörnyű brutalitásoktól már félhalott foglyokat gyorsan elszállították Auschwitzba, és máris jöhetett a Vöröskereszt.
A muzsika szüneteiben pereg a náci hazugságfilm, a címe „Hitler várost adott a zsidóknak”. Látjuk a képeken, hogy a gyerekek lekváros kenyeret uzsonnáznak, a fiatalok táncolnak, sportolnak, ruháikat varrogatják, este pedig színházat játszanak, hangversenyt adnak.
A valóságban pedig: minden Vöröskereszt-látogatás után mindazokat, akiket fenyegetésekkel rávettek, hogy „mutassák meg magukat”, dicsérjék a humánus táborvezetést, az előkelő vendégek távozásával nyomban meggyilkolták, vagy helyben, vagy valamelyik gázkamrával felszerelt táborban. Nem tudjuk az áldozatok számát. Hozzávetőleges adatok szerint Terezin 139 ezer foglyából 135 ezret elpusztítottak, a felszabadulást mindössze kétezren élték meg. De a gonoszság és képmutatás világában csoda történt. Ahogy Sidlin karnagy, s a kevés túlélő visszaemlékezéseit felidéző művészek – Béres Ilona és Garas Dezső – elmondják, a halálra szánt emberek csakugyan énekelni kezdtek. Amit nem mertek rabtartóik szemébe mondani, azt elénekelték, a művészetből lelkierőt, erkölcsi bátorságot merítettek. A táborokban fogva tartottak között volt egy kivételes képességekkel megáldott nagyszerű muzsikus, a karmester Rafael Schaechter, aki törhetetlen akaraterejével óriási kórust szervezett, szólistákat tanított be, innen-onnan került hangszerekből és egy ócska zongorából zenekart alkotott, és elképesztő együttesével egy nagy mocskos pincében betanította, s újra meg újra előadta Verdi Requiemjét. „Az SS-ek nem törődtek azzal, hogy kevés szabadidőnkben mit csinálunk” – mondja filmvásznon egy túlélő, ősz hajú, aggkorú hölgy. Eichmann, aki magyarországi ténykedését megszakítva ’44 nyarán ellátogatott Terezinbe, hahotázva jegyezte meg, „ezek a dilis zsidók saját halotti miséjüket éneklik”.
Most pedig itt, Budapesten, sok ezer lenyűgözött hallgató előtt a terezini és az összes haláltáborok mártírjainak emlékére – Uramisten! Ezt leírni sem lehet – ötmillió, vagyis Ötmillió meggyilkoltért szól a Requiem.
Hogy milyen ez az előadás? Nem tudom. Már nem vagyok zeneértő, megszűntem kritikus füllel-ésszel figyelni, már csak egy vagyok az ezen az estén összeforrott sokezres gyülekezettel. Itt vagyunk, itt állunk ezen az elátkozott és megszentelt magyar földön, ahonnan félmilliónál több zsidó polgártársunkat, barátainkat, ismerőseinket, magyar testvéreinket buzgó magyar közigazgatási és karhatalmi segítséggel a halálba hurcoltak. Mondják meg önök, akik ezt a beszámolót olvassák, ésszel, emberi értelemmel felfogható ez? Embereket, nőket, öregeket, gyerekeket, kizárólag azért, mert zsidóknak születtek, mint a vágóhídra szánt állatokat, összefogdossák, vagonokba zsúfolják, s legyilkolni viszik. Már másképpen nézem, s másképpen néznek rám a kiszolgált régi mozdonyok – az emberi lelemény remekei – sötétek, félelmetesek, reflektoruk gonoszul kacsint rám, és helyén érzem, hogy a gyászmise megrázó utolsó tételébe a Libera me, domine-ben (Szabadíts meg, Uram!) beleszól egy sikoltó vonatfütty. Verdi gyászmiséje most egyszerre vádirat és engesztelő könyörgés, vádolás a kavargó gonoszak ellen, kik a világra szabadították a Dies Irae-t, a Harag Napját, könyörgés a Lacrimoza Dies Ila – Könnyem árad ama nagy nap – csodálatos dallamával azért, hogy Uram, ott, a Végnél állj mellettem! Nem tudom eldönteni, hogy Murry Sidlin milyen karmester (azt hiszem, nagyon jó), s csak érzem, hogy a rutinos MÁV Szimfonikus Zenekar most messze túltesz ismert képességein; hogy mintegy zarándokútként ideérkezett vendégekkel, a Washingtoni Katolikus Egyetem Énekkarának tagjaival megsokasított kórus hangja a fuldokoltatóan levegőtlen vasúti csarnokban tengerárként ragad magával. A szólisták szinte extázisban énekelnek, a nagyszerű alt Meláth Andrea és a basszus Bretz Gábor szívét-lelkét megnyitja, a remek ifjú tenor Fekete Attilát még sosem hallottam ilyen átszellemülten megszólalni, sosem hallottam a szoprán Sümegi Eszter hangját úgy szárnyalni, mint amikor a Libera me könyörgésének jajkiáltását megszólaltatja.
A Terezini Együttes csaknem valamennyi tagját 1944 nyarán meggyilkolták. A tábornak új erőt, pillanatnyi reményt adó Rafael Schaechter karmestert a háború végén, 1944. október 16-án még „sikerült” elgázosítani.
Az ő emlékére, minden terezini és minden haláltáborba hurcolt emlékére egy régi zsidó dalt elsíró egyetlen hegedűt hallgatva, egyperces néma csenddel adózott a közönség. Taps nélkül, némán, az elsötétülő színpadot magunk mögött hagyva indulunk hazafelé, ki-ki a remélhetően (már? még?) biztonságos otthonába. Barátaimmal csendesen beszélgetve megyek, a gyenge utcai világításban nem is tudom, hogyan láttam meg az egyik házfalon a jelet, ahogy Auschwitz és Terezin a gyászmisén túlról üzent nekünk, maiaknak – egy otrombán felfestett Dávid-csillag vastag, sárga csíkkal áthúzva.
