Egy állam benne tiszteli megalapítóját
nov__kattila.jpgNovák Attila
Írásunkkal a százötven éve, 1860. május 2-án született Pesten Theodor Herzl, azaz Herzl Tivadar, a cionista mozgalom megalapítójára emlékezünk. (1)
herzltivadar.jpgTheodor Herzl nagy utat járt be: egy pesti zsidó polgárcsaládból jutott el a zsidó nemzeti eszme elfogadásáig, megfogalmazásáig, és ami még fontosabb, politikai tényezőként is számon tartott megszervezéséig.
A kezdetben pusztán irodalmi ambícióit kiélni szándékozó fiatalember nagy változáson ment keresztül, melynek során energiáját, tetterejét a zsidó állam megvalósításának szentelte, és ez visszahatott írói működésére is. Nem Herzl volt az első, aki zsidó államot akart létrehozni. Mégis ő volt az, akinek a kor és saját személyisége a legnagyobb esélyt adta eszméje megvalósításához. Mordechai Imanuel Noach zsidó ujságíró, majd Ernest Laharanne, III. Napóleon titkára és Sir Lawrence Oliphant világutazó, Henri Dunant, a genfi Vöröskereszt megalapítója, – más és más megfontolásokból – de megfogalmazták a zsidó állam tervét. Mégis, senkinél sem találkozunk annyira a személyiség és az eszme teljes egységével, a legteljesebb önzetlenségig elmenő vállalásával, és mégis, racionális képviseletével, mint éppen Herzlnél.
Herzl különlegessége abban is áll, hogy olyan időszakban szervezte meg mozgalmát, amikor a nyugati világ a nemzeti megközelítések iránt rendkívüli fogékonyságot mutatott, míg a mozgalom rezervoárjaként ott álltak a szükséget szenvedő kelet-európai zsidó tömegek A világháborúk és a holocaust előtt a frissen megszületett európai nemzetállamok létrejöttekor adekvát volt az igény, hogy a zsidóságot nemzetként szervezzék meg. Herzl nem ismerte a zsidó hagyományt, így nem volt tisztában azzal, hogy milyen paradoxonokat tesz nyilvánvalóvá a mozgalom bármilyen sikere, és a a nemzeti minimum elvét alkalmazva „ad acta” tette a a feszítő ideológiai és társadalmi problémákat, így vélte csillapítani a cionisták közötti ellentéteket.
Herzl abban is egyedülálló volt, hogy a zsidóság ügyét emberbaráti akciókból a kollektív cselekvés ügyévé változtatta, és helyet követelt számára a nagyhatalmi politikában. Ez kettős hatással járt: egyrészt a nagyhatalmaknak számolniuk kellett a zsidó nemzeti mozgalom létezésével, és ez még akkor is így volt, hogyha a korban a zsidóság nagy része az adott európai nemzetállam, és nem „a” zsidó nemzet részének tekintette magát, ráadásul a cionista mozgalom a zsidó kisebbség politikai kisebbségét jelenítette meg. A világpolitikai szintéren való részvétel ugyanakkor azzal a veszéllyel is járt, hogy a zsidóságnak egy területre történő koncentrációja a nagyhatalmak játékszerévé fogja tenni a mozgalmat, és a zsidó nemzeti eszme – mivel minden zsidóra kiterjed –, olyanokat is azonosulásra késztet akik pedig ezt nem akarják. Ilyen tekintetben a herzl-i cionizmus, ennek minden előnyével és hátrányával, de szándékaival ellentétesen, globalizálta a zsidóságot, és – egyfajta mozgalmi kultúrával is – szorosan egymáshoz láncolta a világon élő összes zsidót. Ám a rendszer létrehozatala azt eredményezte, hogyha csak egyetlen része is megsérült, az egész megrázkódott.
herzltivadar_nyughelye.JPGA világpolitikában történő reprezentáció előnyökkel is járt, hiszen – veszély esetén – a cionista mozgalom, mely később politikai hatalomra és katonai erő létrehozatalára is törekedett, bármikor tevékenyen közbe tudott avatkozni. Ugyanakkor létével felerősítette a „zsidó világösszeesküvés” antiszemita gondolatát, hiszen a zsidóságnak az adott nemzethez történő lojalitását azért megkérdőjelezte, és egy vállaltan zsidó hatalmi központot hozott létre. A zsidó nemzeti mozgalom ugyanakkor hathatós választ is adott a zsidóságot ért üldözésekre, és totális világmagyarázatával sietett elrendezni azokat a tényeket, melyekre a (zsidó) egyén, legalábbis az asszimiláció korában, már képtelen volt. A közjogi biztosítékokat ugyan előbb-utóbb megkapta a mozgalom, de éppen azzal nem számolt, hogy egy adott nagyhatalomnak a zsidóságon kívül más népek (pl. arabok) felé is lehetnek elkötelezettségei, így a nácizmus üldözéseit nem tudta enyhíteni. A cionista világmagyarázat ugyanis aktív cselekvési programot adott a mozgalomban benne lévő embereknek, akik az antiszemitizmus üldözéseit nem megrökönyödve fogadták, hanem a világ működésének szomorú, de előre megjósolható törvényszerűségét látták benne.
A cionista mozgalom, mely nem képviselt nagy tömeget, Herzl számára az egész zsidó nép reprezentánsává változott, és tárgyalásai során úgy lépett fel, mint a zsidó nép „ügynöke”, egyfajta lobbistája, amely imaginárius erőt kölcsönzött személyének. Az igen széttagolódott zsidóság kvázi-szimbolikus „hatalmából” kovácsolt politikai tőkét, és ezért antiszemitákkal is rendkívül jól szót tudott érteni. Ez nagyon korszerű törekvés volt, és hogyha figyelembe vesszük azt, hogy a modern tömegkommunikációt is hogyan használta fel, talán sikerei sem tűnnek olyan meglepőnek. Ugyanakkor életével siettette a halálát: a modern kor pogromainak hírét hamar elvitte a távíró, megírták a lapok, és ez még inkább azt az illúziót kölcsönözte, hogy „közeleg az idő”. Pedig nem az idő gyorsult fel, hanem inkább csak az az illúzió keletkezett, mintha a modern technika és a változások maguk váltak volna idővé.
Herzl sikere, de bukása is abban állt, hogy évezredes problémákat akart pár év alatt, a modern politika eszközeivel megoldani, ősi törekvésekre reagált, de ugyanakkor komoly kompromisszumra lett volna hajlandó, ha nem blokkolják a zsidóság hagyományosabb erői és a politikai realitás tényei. Az azonnaliság kikövetelése iszonyatos iramú és sebességű diplomáciai lépéseket követelt meg, ami – bár a cionista mozgalom számára áttörést hozott –, de Herzlt, az érzékeny, a saját és a történések lelki súlya alatt is görnyedő zseniális embert tönkretette. Mégis, egy állam benne tiszteli megalapítóját, és ennél maradandóbb művet még az irodalom sem adhatott volna a számára.
| 1. Az írás a Vince Kiadónál 2005-ben megjelent, Novák Attila: Herzl című munkájának epilógusa. A szerző történész, a Szombat szerkesztője. |
Herzl Tivadart apja mellé temették Döblingben, de földi maradványait – végakaratának megfelelően – 1950-ben Izraelbe vitték és Jeruzsálemben temették el.
