Ima a békéért a Nagyhéten
James Carroll írása alapján / The Boston Globe
A közelmúltban volt a keresztény év legszentebb hete, és egyben a legveszélyesebb is. A nagyhét idején hosszú évszázadokon keresztül csőcselék tódult ki a templomokból, hogy zaklassák és megöljék a zsidókat.
Az 1096. év Nagypéntekén a keresztények nagyjából 10.000 Rajna-vidéki zsidót gyilkoltak le néhány hét alatt. Ez volt az első európai pogrom. Mindezt miért? A szenvedéstörténetből a keresztények a szószékről egyértelműen azt hallották ki, hogy Jézus haláláért a zsidók a felelősek. A csőcselék ezek után bosszút állt Isten fiának haláláért.
Az elmúlt évtizedekben a keresztények elkezdték levetni ezt a halálos örökséget. Ennek legfontosabb lépése volt, hogy a katolikus egyház 1965-ben a Második Vatikáni Zsinaton hivatalosan elvetette ezt a vádat. A nyugtalanító szövegek azonban megmaradtak. „És felelvén az egész nép, monda: Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon.” (Máté evangéliuma, 27:25.), kiáltotta a nép a vonakodó Poncius Pilátusnak, arra kényszerítve a rómaiakat, hogy feszítsék keresztre Jézust.
Mind a négy evangélium a zsidókat állítja be a gonosztevőknek. A túlnyomó többség úgy gondolja, hogy amit hallanak, pontos tudósítása a történteknek. A legfelvilágosultabbak a zsidóság felé megbocsátóak („Atyám, bocsáss meg nekik…”), de ez tovább bonyolítja a helyzetet.
Habár az evangéliumok megtörtént eseményeken alapulnak (a rómaiak keresztre feszítették Jézust), nem tekinthetők történelmi forrásnak. Nem szemtanúk írták le őket és a tartalmuk is vitatott, amelynek már nincs köze Jézushoz.
Az elmúlt évszázadban a bibliatudósok egyhangúan arra a következtetésre jutottak, hogy Jézus keresztre feszítésének és halálának története igencsak eltér a valódi történettől. Pilátus például kegyetlen diktátor volt, akinek nem okozott gondot a „zsidó bajkeverőkre” halálos ítéletet mondani. Ennek ellenére a keresztények között kevesen vannak, akik ugyanígy vélekednének. Némely prédikátor inkább szembemegy a szenvedéstörténettel, csak hogy megrágalmazza a zsidókat.
Ez a szembenállás egy kérdéssel kezdődik: ki írta az evangéliumokat és mikor? Milyen kontextusban? A történeti sorrend áttekintése segítségünkre lehet. Jézust nagyjából 30-ban gyilkolták meg. Az elkövetkező években az őt követő és szerető emberek életben tartották az emlékét, a kenyér és bor evésének hagyományát megőrizték, folyamatosan történeteket meséltek róla. Felelevenítették híres mondásait, példabeszédeit a szent iratokban, amelyek zsidó iratok voltak, hiszen minden tanítványa zsidó volt. A Jézusról szóló szájhagyomány tovább fejlődött. A keresztény mozgalom még mindig alapvetően zsidó szekta volt.
A 70. évben azonban katasztrófa történt. A rómaiak kegyetlenül lerombolták a Jeruzsálemi Templomot, így válságot okoztak a zsidóság vallásában, beleértve a keresztény zsidókat. Felmerült a kérdés: mit jelent zsidónak lenni a Templom nélkül? A zsidóság egy csoportja azt mondta, hogy a Tóra tanulmányozása és tanulása legyen a kulcs. Ez volt a rabbinikus judaizmus kezdete. A másik csoport úgy vélte, hogy a történtek után Jézus jelenti a Templomot. Ez a vita csak az ezek után leírt evangéliumokból olvasható ki.
A legkorábbi evangéliumot Márk írta 70 körül. A legkésőbbi János nevéhez fűződik, nagyjából a 100. évből. Az eltelt három évtized alatt a Jézusban hívő zsidók és nem zsidó, valamint a Jézusban nem hívő zsidók közötti vita megjelent az evangéliumokban, végül ez démonizálta „a zsidókat”.
A lényeg, hogy ezt a vitát olyanok írták le, akik maguk is zsidók voltak, így náluk az idézett „a zsidók” nem jelent mást, minthogy „azon zsidók, akik elutasítják Jézust”. Amikor a zsidókat, mint Jézus ellenségét írják le, saját tapasztalataikról írnak, két generációval Jézus után.
A szent héten a keresztény szónokok talán a kérdéses szövegek ellen szólaltak fel, s a keresztényeknek minden esetben úgy kellene ezeket a szövegeket hallgatniuk, mintha maguk is zsidók volnának, egy percig sem feledve azt, hogy Jézus mindig is hithű zsidó volt. Ha a keresztények erre mindvégig emlékeztek volna a tanaik figyelembe vétele mellett, és tudva azt, hogy Isten szeretete sosem szűnt meg népe felé, az elmúlt 2000 év történelme egészen másképp alakul.
James Carroll rendszeresen ír a The Boston Globe című lapba.
Az írás eredetiben ide kattintva olvasható
