Kántor voltam Északon, Göteborg 2. rész
Kardos Péter főrabbi / A cikk eredeti forrása: ÚJ Élet
Örömszerzés
Tekintettel két kiskorú gyermekünkre, legálissá akartam tenni a kinti munkát (ha nem teszem, lehet, hogy ma is ott vagyok…). Bár a disszidálást sem zártuk ki a lehetőségek közül.
Először a legfőbb főnökségen (ÁEH) jelentkeztem, régi ismerősöm látható és hallható meglepetéssel nyugtázta, hogy most először én keresem őt… Mint mindig, most is udvariasan fogadott, majd rátértem a tárgyra: Svédországba készülök egyéves szerződéssel (már tudta…), kérem a Hivatal hozzájárulását. Ez a legtermészetesebb – mondta, s mivel az örök pókerarc most mosolyodott el először, láttam, örömöt szereztem bejelentésemmel, bár nem ez volt a célom. Búcsúzásunk előtt még tett valamilyen homályos célzást (nyíltan azért mégse!) esetleges kint maradásom toleráns tudomásulvételére, és jó utat kívánt.
Persze Síp utcai főnökeimnél is jelentkeztem, és kérésemre fizetés nélküli szabadság birtokában bocsátottak utamra. Visszavárjuk, főrabbi úr! – csippentett a szemével cinkosan az akkori alelnök. Szegény, ő tényleg viccelődött, nem tudta, hogy másfél év múlva kiderül: nem várt hiába.
Tehát egy évtizeddel varsói működésem (a puha diktatúrából a még puhábba) után Svédországba készültem (puha diktatúrából a kemény kapitalizmusba).
Állás-foglalás
Göteborg más tészta, mint Varsó. Lengyelország fővárosában én voltam a „főnök”, itt nekem volt főnököm. Idézőjel nélkül. Nagy különbség! Mivel később többször lesz róla szó, nevezzük Elemérnek.
Engedje meg az olvasó, hogy röviden ismertessem szerződésem lényegét, beleértve a „piszkos anyagiakat”. A kötelességek mellett a kedvezmények, gondolom, jobban érdeklik a kíváncsiakat.
Tehát: berendezett szolgálati lakás, havi 10 ezer koronás fizetés (1 kg jobb kenyér ára 10 korona körül volt), kedvezményes vásárlás a kóser húsboltban, rezsi átvállalása, ingyenes nyelvtanfolyam (hogy ne csak tu bisvátról szóljon a talmud-tóra…). Hadd ne hasonlítsam össze az akkori itthoni viszonyokkal…
Nos, elmentünk. Amikor nyár derekán megérkeztünk, jóval az őszi nagyünnepek előtt (a szerződés ros hásánától volt érvényes), elkezdtük az akklimatizálódást.
Először új lakásunkhoz, amelyről előzetes érdeklődésemre, hogy milyen házban van, megtudtam: háború után épült… csak később derült ki, hogy Svédországban akkor már 150 éve nem volt háború… Azaz „békebeli” épület vastag falakkal, lakás berendezve, igaz, használt bútorokkal. Elemér, legutóbbi telefonbeszélgetésünkkor tett felajánlásának megfelelően, telitömte az óriás frizsidert kóser ennivalókkal, amit akkor szépen megköszöntem neki. Mire ő: ugyan, nincs mit! Elsején derült ki, hogy tényleg nem volt, mit, mivel ezek árát levonták első havi béremből.
Másodszor a város klímájához próbáltunk meg alkalmazkodni. Göteborg és környéke időjárását a Golf-áramlat határozta meg (lehet, hogy most is, de hát a globális időjárás-változás…). Enyhe tél, kevés hó, sok eső, ez utóbbi akkora kísérőszéllel, hogy az ernyőt pajzsként tartották maguk előtt a gyalogosok. Megérkezésünkkor, este 11-kor, úgy tűzött a nap, mint nálunk délelőtt. Télen viszont voltak hetek, amikor a nap csak jelképesen kelt fel, azaz néhány rövid órára a karimája jelent meg a horizonton.
Ez így egyszerűen hangzik, de lelki hatása nem elhanyagolható, így pl. a depresszióra kimondottan hasznos. Mármint az orvosoknak. Nem véletlenül ilyenkor kelnek útra a tehetősebbek (meg a nyugdíjasok) a Kanári-szigetek felé, hogy élvezzék a nap melegét, de főleg fényét(!). A többiek részt vehettek helyi fényterápián, majdnem hasonló eredményességgel. Amikor hazajöttünk szabadságra, az utcának csak a napos oldalán jártunk – nem átvitt értelemben.
„Csak” kántor vagy
Hát körülbelül ilyen volt a fogadtatás, s egyre gyakrabban jutott eszembe az otthonról kapott baráti tanács: ha tudomásul veszed, hogy ott nem rabbi, hanem „csak” kántor vagy, könnyű lesz a beilleszkedés… A másik tanács a Makarenko utcából szólt: ha békében akarsz élni, messziről kerüld el a magyar emigrációt! Ez utóbbi nem sikerülhetett, hiszen főnököm, azaz munkáltatóm Magyarországról származott…
Rövid idő múlva bemutattak a rabbinak, aki egy jóravaló amerikai fiatalember volt, gyakran publikált a helyi nem zsidó sajtóban is, szervezett, intézkedett, elég jól tudott már svédül, viszont templomi teendőit, finoman szólva, nem helyezte fenti ténykedései elé.
Gyakran tőlem tudakolta szombat reggelenként, hogy milyen hetiszakaszt olvasunk… Kollegiális volt az együttműködésünk.
Később ő is otthagyta a Församlingent, állítólag nem önszántából…
(hamarosan folytatjuk, címlapképünk illusztráció)
