Egyre kínosabb a bécsieknek Karl Lueger
Földvári Zsuzsa, Bécs / Forrás: HVG
Száz évvel a halála után le akarják venni a császárvárost felvirágoztató polgármester, a magyarfóbiájáról híres Karl Lueger nevét egy bécsi körútról, mert egyre kínosabb, hogy buzgó antiszemitizmusa Hitlert is megihlette.
„A magyar zsidókat még a magyaroknál is kevésbé szeretem” – közölte egy ízben bizalmasan a bécsi zsidóság egyik vezetőjével Karl Lueger, az osztrák főváros mindmáig legjelentősebb polgármestere. A városatya 13 esztendőn át – 1897 áprilisa és 1910 márciusa között – állt Bécs élén. Halálának centenáriumán tudományos konferenciát és kiállítást is tartottak. De újból fellángoltak a korábbi viták is arról, hogy átkereszteljék-e a hírhedt antiszemitáról elnevezett körúti szakaszt, a Dr. Karl Lueger-Ringet, amelynek egyes száma alatt a Bécsi Egyetem található. Pár hete pedig március végi hatállyal a bécsi iparművészeti egyetem pályázatot írt ki az 1926-ban felállított Lueger-szobor átalakítására, mert antiszemitizmus elleni emlékművet szeretnének készíttetni belőle.
Nem véletlenül szántak azonban Luegernek tudományos ülésszakot, hiszen várospolitikusként mindmáig maradandót alkotott. Az osztrák főváros lélekszáma 1880–1908 között a duplájára, kétmilliósra növekedett. Egyebek mellett csehek, valamint orosz, magyar és bukovinai zsidók tömegei árasztották el Bécset, de a hozzácsatolt elővárosok révén is egyre nőtt a népesség. A világváros pedig új struktúrákat igényelt, mind a közlekedési hálózatban, mind a gáz-, az áram-, a vízellátásnál, mind pedig a kórházak, fürdők, elemi iskolák esetében. Lueger nagystílűen irányította a grandiózus fejlesztést, városi tulajdonba vette például az addig főleg külföldi tőkéjű kommunális intézményeket, és államosította – pontosabban „városiasította” – a mészárszékeket, a sörfőzdéket, de még a temetkezési vállalkozást is. A drága nagybankokat ellensúlyozandó megszervezte a fővárosi takarékpénztárat, a Zentralsparkassét, és gyönyörű városi parkokat, zöldövezeteket létesíttetett. Utóbbiak közül a legnagyobb a ma Schweizergarten néven ismert egykori Maria-Josefa park, de elszántan védte a közkedvelt Wienerwald, a bécsi erdő beépíthetetlenségét is – olvasható Anna Ehrlich idén megjelent monográfiájában, amelynek címe Karl Lueger: a hatalom két arca. A harcos katolikus Lueger – aki benne volt az antiliberális reformcsoportból alakult Keresztényszocialista Párt vezetésében – templomokat is felújíttatott, az irdatlan költségek fedezésére pedig bel- és külföldön hosszú lejáratú kötvényeket bocsátott ki. Virágzott is a város, egyre-másra csavarozták fel az épületekre a márványtáblákat, hogy „dr. Karl Lueger segítségével készült”. Az egyik vicclap még ahhoz a hírhez is ezt a kiírást biggyesztette, amely szerint elefántbébi született a bécsi állatkertben.
Az 1844-ben, szerény körülmények között élő családban született „szép Karl” a pedellus papának köszönhetően bekerült a mindmáig exkluzív Theresianum gimnáziumba, ahol a diákoknak több mint a fele magyar arisztokratacsemete volt. (Állítólag ott alakult ki – kisebbrendűségi érzésből fakadóan – későbbi erős ellenszenve a magyarok iránt.) A jó képességű ifjú elvégezte a jogi egyetemet, zseniális szónok, karizmatikus személyiség lett, és saját ügyvédi praxisa mellett belevetette magát a helyi politikába. Ideológiailag a liberalizmustól a nacionalista keresztényszocializmusig jutott a már említett tömegpártban, amivel a mai kereszténydemokrata néppárt (ÖVP) alapjait vetette meg, a bécsi kispolgárságra támaszkodva. Az arisztokraták lenézték Luegert, az általa sűrűn emlegetett, bécsi dialektusban megszólított „kisemberek” viszont istenítették. Később Adolf Hitler is csodálta, ahogy Lueger tökélyre fejlesztette a politikai demagógiát azzal, hogy járta a kocsmákat, vendéglőket, barátkozott az alsó papsággal, és úgy bővítette a választójogot, hogy az úgynevezett ötguldenes kisegzisztenciák is beleférjenek (magyarán jócskán leszállíttatta a választójog feltételéül szabott vagyoni küszöböt).
Mindemellett gyűlölt mindent, amit Bécs vagy a Habsburg Birodalom ellenségének gondolt. Haragudott a csehekre, a németekre, a magyarokra. Utóbbiakra azért, mert a kiegyezés révén szerinte indokolatlan befolyáshoz jutottak, ráadásul azt állandóan növelni is akarták. A magyar Országgyűlésben már 1896-ban híre volt, amikor például Holló Lajos, az ellenzéki Függetlenségi és 48-as Párt képviselője idézte Lueger egyik korábbi kirohanását, miszerint: „nem szűnünk meg mindaddig, míg Budapest falain a fekete- sárga zászló nem lobog a nemzetiszínű helyett”. Amikor pedig egy esztendővel később Ferenc József császár – négyszeri elutasítás után, pápai nyomásra – beleegyezett, hogy Lueger polgármester legyen, Bánffy Dezső magyar miniszterelnök tiltakozott a Hofburg uránál. A politikus aztán polgármesterként már-már népszerűbb volt, mint a császár – legalábbis Felix Saltennek, a Bambi írójának egyik 1926-os cikke szerint.
Akárhogyan is, Lueger fejéből pattant ki a magyar főváros gunyoros szinonimájaként a – magyar szélsőjobboldalon azóta nagy karriert befutott, egy ideig egy zsidó popkulturális blognak is nevet adó – Judapest kifejezés, de a magyarokat is csak judeomagyarként emlegette. Az ellenszenv kölcsönös volt: amikor Ferenc József 1897 telén, meglátogatván a bécsi bált, állítólag „hogy van, kedves dr. Luegerem”-mel köszöntötte a város első emberét, Budapestről azonnal telefonoztak a császárvárosba, tényleg így hangzott-e a megszólítás, s az esetből még sajtópolémia is lett.
A Luegert védők száz éve magyarázzák, hogy az anno példátlan népszerűségű politikus nem volt igazi rasszista, csupán politikai antiszemita, aki ráérzett arra, hogy az 1867-es emancipáció után a közéletben aktivizálódott zsidók ellen az elszegényedett tömegeket lehet mozgósítani. Sőt valójában csak színből gyűlölte a zsidókat, gyakran támaszkodott szolgálataikra, privátim még barátkozott is néhányukkal, megengedve magának az azóta hírhedt mondást: „hogy ki a zsidó, azt én döntöm el”.
A Bécsbe került Hitler 1908-ban találkozott először Luegerrel, amikor a városháza csarnokában Bécs új polgárait eskette. „Gyűlölni akartam őt – idézi a diktátort Bécs és Hitler című, 1996-os könyvében Brigitte Hamann –, de nem tehettem mást, csodálnom kellett, fantasztikus szónoki képessége volt.” A Harmadik Birodalom későbbi kancellárja leginkább Lueger beszédeinek tömeghatását méltányolta, tetszett neki, hogy a „zsidó sajtó” sem tudja kikezdeni. Katolicizmusát azonban megvetette, „látszat-antiszemitizmusát” pedig nem tartotta elég következetesnek, könyörtelennek.
Való igaz, Lueger 1905-ben akként nyilatkozott, hogy „mi itt Bécsben antiszemiták vagyunk, de gyilkolni, agyonverni nincs szándékunk. Csak ha a zsidók fenyegetnék országunkat, akkor nem ismernénk irgalmat.” A szellem azonban kiszabadult a palackból. Kérdés, a mostani évfordulón újra fellángolt vita elvezet-e az egykori polgármester szobrának olyan jellegű átalakításához, amilyen 2008-ban a mariazelli zarándoklatokat fáradhatatlanul szervező, ám antiszemitizmusáról és nőgyűlöletéről is ismert Heinrich Abel atya (1843–1926) bécsi emlékművével történt. Az ő márványtábláját kiegészítő felirattal látták el, melyen egyebek mellett az áll: „Sajnáljuk Abel atya zsidóellenes megnyilvánulásait, kérjük Istent és a zsidókat, hogy bocsássanak meg.”
