Cserbenhagyták-e a zsidókat?
Várkonyi Tibor / Forrás: Népszava
Boldog vagy boldogtalan lesz-e végül a megboldogult XII. Pius pápa, a hajdani Pacelli bíboros? A kérdés otromba és ostoba, hiszen eleve sejthetjük a végeredményt.
Hiába a szenvedélyes nemzetközi vita, hogy XII. Pius elnézte-e a nácik a bűneit, vagy zseniális módszerekkel inkább mentett-e zsidókat, ha a Vatikán elszánta magát a mennybemenesztésére, a szertartás meglesz.
Annál is inkább, mert nyomós érvek szólnak amellett is, hogy XII. Pius körmönfont diplomáciával csakugyan sokat tett. Legutóbb a The New York Timesban egy zsidó származásúnak mondott történész fejtette ki nem minden kockázat nélkül, hogy a háborús pápa egymaga több áldozat életét óvta meg, mint az amerikai Roosevelt elnök és Churchill brit kormányfő együttvéve.
Nem szólt arról a fáma, hogy ez a közlés hozzászólás-e ahhoz a polémiához, amely immár egy hónapnál régebben is dúl a francia sajtóban. Néhány hete ismertettük azt a vihart, amelyet Yannick Haenel fiatal író regénye keltett, erős fantáziával azt állítva, hogy Rooseveltet jobban érdekelte csinos titkárnőjének formás lába, mint a szemtanú beszámolója a haláltáborok borzalmairól. Most évtizedek múltán ismét megjelent Jan Karskinak, a lengyel hősnek a hiteles beszámolója erről az 1942-es híres fehérházi párbeszédről, („Mon témoignage devant le monde, Vallom a világ előtt”), amely keményen és visszavonhatatlanul cáfolja a túlságosan elszabadult írói képzeletet. Hogy mennyire izgatja a holokauszt változatlanul a nyugati intellektuális világot, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legrangosabb francia irodalmi díjnak, a Goncourt-nak a bíráló bizottsága elsőkönyves ifjú íróként azt a Laurent Binet-t koszorúzta meg, aki a prágai hitlerista helytartó, Reinhard Heydrich meggyilkolását választotta témájául.
Föltűnést ébreszt már a regény címe is: HHhH, német rövidítés, „Himmlers Hirn heit Heydrich”, vagyis Himmler agyvelejét Heydrichnek hívják. A hirhedett 1942-es Wannsee-i konferenciának, amely végső formába öntötte a zsidóság teljes és végleges fölszámolásának programját, megszervezte a gázkamrákat és a krematóriumokat, Heydrich volt a kétségtelenül zseniális vezérlője. Páratlan diplomáciai érzékkel, mondhatni megfélemlítés nélkül csitította el azoknak a régivágású német konzervatív köztisztviselőknek a háborgó lelkiismeretét, akiket megrémített az ördögi terv, megpróbáltak ellenállni, de végül csak beadták a derekukat. Binet regényét azonban nem ez foglalkoztatja, hanem maga a merénylet, amelyet két bátor szlovák ellenálló, Jozef Gabcik és Jan Kubiś hajtott végre. A két gyilkos a könyv szerint igazi történelmi hős.
Ez a váratlanul gazdaggá terebélyesedett holokauszt irodalom arra serkentette a Le Nouvel Observateur párizsi hírmagazint, hogy sajátos címlaptémát válasszon. Egymás mellé illesztette De Gaulle tábornok, Roosevelt elnök, Churchill és XII. Pius fotóját, föléjük pedig sárga csillagban, 1939-1945 fölirattal azt a kérdést kockáztatta meg, hogy „a szövetségesek cserben hagyták-e a zsidókat? Claude Weill történész kimerítő kutatómunkával jeles tanulmányban foglalta össze azt a páratlanul gazdag, korántsem ismeretlen, de a ma ifjú nemzedékei előtt mégis újdonságnak számító pezsgő diplomáciai aktivitást, amelyet a holokaszt eseményei tettek szükségessé.
Az esszé szerint már 1941. szeptember 12-én a brit titkosszolgálat vezérkara jelentésben számolt be zsidók tömeges kiirtásáról, még ha akkor ez még nem az Endlösung, a végleges fölszámolás volt is. Aztán már 1942-ben, amikor Himmler július 30-án „ellenőrző látogatást” tett Auschwitzban, egy Schulte nevű német nagyiparos svájci kollégájának föltárta, mi is történik, és megkérte a helvétet, továbbítsa az információt Churchillnek és Rooseveltnek. A brit kormányfő még diszkréten a Jewish Chronicle-ön keresztül szivárogtatta ki a hírt, azzal a minősítéssel, hogy „senki nem szenvedte el ilyen kegyetlenül azt a megnevezhetetlen gonoszságot, amibe Hitler fogott bele”. London azonban további hónapokon át még nem tartotta kívánatosnak, hogy a közvéleményt tájékoztassa a birtokába jutott értesülésekről. A szövetséges kormányok megbízottai még ebben az évben a londoni Saint-James Palace-ban tanácskoztak, amelyen végül is aláírtak egy közleményt, amely előre jelezte, a háború után számon kérik tetteiket a polgári lakosság ellen elkövetett bűnök felelősein, de a zsidókat a kommüniké nem említette. Volt olyan vélemény, hogy „a lengyelek és a zsidók túlozzák az atricitásokat, ezzel igyekezvén nyomást gyakorolni a nyugati világ vezetőire”. Az Egyesült Államokban is inkább a mértéktartást tartották tanácsosnak, mert a tengerentúli szélsőjobboldal Roosevelt elnök New Dealje ellen a „Jew Deal”, a „zsidó új irányzat” jelszavával mozgósított.
Sokáig manőverezni azonban nem lehetett. A The New York Times, majd a BBC és a londoni The Times kezdett részletesen beszámolni a haláltáborokról. A The New York Times 1942. december 2.-i vezércikke már szám szerint közölte, hogy ötmillió zsidót fenyeget a megsemmisítés. Sir Anthony Eden brit külügyminiszter azt táviratozta washingtoni nagykövetének, „semmi kétség, a németek a zsidók kiirtását tervezik”. Másnap Churchill kabinetje az amerikaiknak átadta a december 17-én véglegesített nyilatkozat első változatát, amely az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió legmagasabb rangú vezetőinek az álláspontjaként rögzítette, tudnak a nácik „végső megoldás” tervéről, és a háború végeztével megbüntetik a bűnösöket. A londoni alsóházban Eden olvasta föl a nyilatkozatot, amelyet a képviselők egyperces néma fölállással hallgattak végig. A BBC-t pedig arra utasították, hogy a legnagyobb nyilvánosságot biztosítsa a szövegnek. A németek megszállta országok lakosainak sugárzott adás egy héten át, napi több hírszolgálatban ismételte a deklarációt. Néhány hét múlva, 1943 januárjában a brit királyi légierő gépei 1,2 millió példányban dobtak le röpcédulákat Németország fölött, amelyekben beszámoltak a tömeggyilkosságokról.
Ennek a habozó, manőverezgető magatartásnak aztán jóval a háború után, amikor a történészek több tényt ismertek már, kemény bírálata is napvilágot látott. David Wyman például 1984-ben megjelent könyvében azt vallotta, hogy egy napon a szövetségesek egyes vezetőinek is „bíróság előtt kell majd számot adniuk”, mert „cserbenhagyták a zsidókat”. Az illetékesek enyhítő körülményeket igyekeztek produkálni. A londoni külügyminisztérium egyebek között arra hivatkozott, ha a kimenekített zsidók már akkor nagy számban árasztották volna el a korabeli Palesztinát, az „nagy nehézségeket támasztott volna az arab országokban”. Ugyanez a David Wyman hat esztendővel korábban, 1978-ban még csak hírlapi cikkben pendítette meg, hogy „miért is nem bombázták Auschwitzot”, ami szerinte a szövetségesek bűnös közömbösségét bizonyította. Érvrendszere azonban nem győzött meg senkit. Egészen 1944 tavaszáig ez megvalósíthatatlan lett volna. A brit szigeteken állomásozó bombázóknak nagy veszteségek kockáztatásával oda és vissza 3 200 kilométert kellett volna megtenniük ellenséges területek fölött, amikor viszont Itália már fölszabadult, tíz alkalommal támadták az Auschwitz-Birkenau közeli ipari központokat. A szállítási útvonalakat bombázni hasztalan lett volna, mert a németek kényszermunkásaikkal helyreállíttatták volna őket, ha pedig megszórják a gázkamrákat és a krematóriumokat, esetleg 135 000 fogoly meggyilkolásában lettek volna bűnrészesek maguk is.
A terebélyes és szenvedélyes vitát Claude Lanzmann, a kilenc és fél órás, világszerte vetített Soah film alkotója zárta le, aki egyébként elindítója is volt a disputának. Azt a tanulságot foglalta össze, hogy a holokauszt idején „a zsidók nem éppen a világérdeklődés középpontjában álltak”. Ezt nem keserűséggel, és nem is szemrehányással állapította meg, sőt ésszerű magyarázatot fűzött hozzá. A demokráciákat akkor egyetlen történelmi kötelesség vezérelte: megsemmisíteni minden idők egyik legkegyetlenebb terror rendszerét, ennek kellett alárendelni egész politikájukat. Utólag bármilyen fájdalmasnak tekinthető is, a zsidó kérdés ugyancsak ilyen kisebb fontosságú probléma volt. Históriai méretűnek tekinthető az öt-hatmillió áldozat száma, de ez volt az ára annak, hogy végleges kudarcot szenvedjen a tömeggyilkos vállalkozás.
