Az OR-ZSE, mint múzsa
Friedmann Sándor
Egy allegorikus kedvcsináló írás
Szeretem a képeket. Tudom, hogy ez nem a „legjellemzőbb” tradicionális zsidó vonás, de nem tehetek róla, vonzódom a képekhez. Meg aztán, bár csak ez lenne asszimiláltságom egyetlen jellegzetessége!
Gyerekkorom jórészét Janka nagyanyám kőrúti, négy plusz cselédszobás polgári lakában töltöttem, ahol egykori jesiva bóher apám, a pólisi titulust kiérdemelte és ahonnan anyám elég sokat hiányzott, mert hálából a felszabadításért, annyit dolgozott, hol „arccal a vasút felé”, hol meg csak úgy a „szebb és jobb jövőért”, hogy alig láttam otthon. Szóval ebben a három negyed rész asszimilált polgári, egy negyed ex-ortodox otthonban függött a falon, a többiek között egy szép aranyos keretben lévő festmény, ami két beszélgető bácsit ábrázolt. Eszmélésemtől, 3-4 éves koromtól, egészen 12-13 éves koromig naponta láttam őket. Ma már, Nagyanyám, Apám, Anyám elmentével, ismét együtt lakunk, napi kapcsolatba vagyok velük.
Vonzották tekintetemet, bámultam az arcokat, a szakállast meg a szakállatlant, a kezeiket, a szúrós és a vele szemben valahova elmerengő tekintetet, a könyveiket, a kissé agresszív támadó meg az inkább a gondolataiba merülő, mint védekező tartásukat. Szép lassan, akkor még megmagyarázhatatlan szimpátiám is kezdett kialakulni a szakállas bácsi felé. Apámnak köszöntek hasonló arcok, amikor a Klauzál tér környékén sétáltunk szombat délutánonként, ha éppen Anyám nem vitt magával munkahelyére.
Időközben kialakult képek iránti vonzalmam, már középiskolában kezdtem grafikákat gyűjteni, művészetről vitatkozni és művészek társaságát keresni.
Az 1960-as évek vége felé, a körülöttem lévő világ és benne az én életem is, alapvetően megváltozott. Két sikertelen egyetemi jelentkezésem (angol-művészettörténet szak) után életem olyan irányt vett, amelyben a képek iránti vonzalmamat a műgyűjtésben, főleg az akkor nem igen kedvelt, ezért érdemtelenül olcsó, modern alkotók műveinek a gyűjtésében élhettem ki.
Lassan eltelt negyven esztendő, melyben művészekkel, alkotásaikkal való kapcsolatom elég hullámzó volt, sőt az utóbbi 10-15 évben meg is szűnt. Ez alatt a hosszú idő alatt, tekintve, hogy a megélhetés terén végig a magam ura voltam, végzettséget igazoló papírok nem kellettek, iskolázottságom hiányát nem igazán éreztem sőt, hobbim és elég korán kialakult házi könyvtáram segítségével, no meg az idősebb gyűjtő generációtól ellesett tudás révén, főként a 70-90-es évek közötti káder értelmiséggel nem csak a lépést tartottam, de találkozásaink, beszélgetéseink, vitáink során véleményem mértékadóvá lett.
Gondolataim, nézeteim, véleményem csak a magam számára nem lett igazán mértékadó. Én tudtam csak igazán, hogy tudásom inkább csak tapasztalat, ismereteim a világról, de akár csak a művészetről mennyire esetlegesek, hézagosak és mennyi megválaszolatlan kérdés dolgozik bennem és mennyi kérdésem lenne még, ha meg tudnám őket fogalmazni és lenne kinek feltenni.
Így aztán, közel a hatvanhoz, a körülmények erős rásegítésével, (azt hisszük, hogy az életben mi döntünk, pedig…) ismét beültem az iskolapadba. Több mint negyven év után ugyanabba az alma materbe, ahonnan érettséget mímelve, kiléptem az Életbe.
Negyven év után mentem fel ismét az egykori Zsidó Gimnázium, majd Anna Frank Gimnázium lépcsőin és léptem be az akkori igazgatói, ma rektori szobába. Abban az épületben, ahol ma a Rabbiképző egyetemi akkreditációval kiegészülve, Zsidó Egyetemként is működik. A fokozatosságot (dehogy, a kötelező sorrendet) megtartva először év végi, aztán B.A., majd M.A. teljesítések és vizsgák jöttek, és mert rájöttem, hogy fáradt, már- már teljesítményre hiteltelen szívemnek a vizsgák okozta adrenalin termelés igen jót tett, jelenleg a doktori iskola negyedik szemeszterének hallgatója vagyok, még mindig kellőképpen megilletődve attól a hatalmas tudás-tártól, ami számomra ezzel megnyílt.
Időközben előadásokat tartottam és ismét rákaptam az írásra. (Az ismét néhány fiatalkorban, vagyis az idealista létben elkövetett versnek, novellának, dráma-fordításnak szól)
Ezután, a kis személyes exkurzus után, a képi fonalra visszatérve, rátérek tulajdonképpeni mondanivalóm lényegére és nem mellékesen illusztrálom azt a gondolatot miszerint, minden összefügg mindennel, csak meg kell találni a kapcsolatokat.
Gábortól, a negyvenéves érettségi találkozónkra Izraelből hazalátogató osztálytársamtól, ismerve a művészetek iránti érdeklődésemet, apró figyelmességet kaptam. Egy kis brosúrát a jeruzsálemi múzeum azon műtárgyairól, amelyek képeslapokon, szuveníreken szerepelnek, vagy másolatként maguk is a szuvenír részei. Megköszöntem, átpörgettem, félretettem. A borítóján lévő képet, egy naiv, vagy annak tűnő Kotel (Siratófal) ábrázolást, első ránézésre késő középkori metszettnek tartottam, de akár hímzés, vagy szőttes is lehetett volna, ezért a „majd később előveszem” csoportba katalogizáltam.
szeretemak__peket_2.JPG
Egy másik volt Zsidgim-beli osztálytársamtól – akivel nem csak a valamikori padtársi emlékek folytán, de a mai, napi kapcsolatunk révén is kölcsönösen tiszteljük egymást, (ami számomra sokkal nagyobb megtiszteltetés) – az alábbi kérést kaptam. Írnék pár sort az Egyetemünkről, amolyan kedvcsináló, hangulatos írást. Természetesen – csak kérek egy kis időt, mert előadásokra készülés, vizsgák, befejezetlen írások, ígéretek tömkelege, amolyan értelmiségi „tele vagyok,” stb. – válaszoltam.
Valójában nem is az elfoglaltságaim miatt, inkább a feladattól való idegenkedés, a feladat racionális volta, mondhatnám merkantilista szemlélete keltett bennem némi kételyt saját képességem iránt, mert általában emocionális okok késztetnek írásra, még akkor is, ha száraz, tudományos kutatásokat igénylő munkákról van szó. (Vallom, hogy a Wissenschaft des Judentums keretén belüli tudományos munkák nagy részénél az emóció komoly szerepet játszik.) Sokáig kerestem egy fogódzót, egy történetet, amiből ki lehetne indulni és valamilyen őszinte, figyelemfelkeltő, kedvcsináló, invitáló gondolatot papírra lehet vetni.
Mint mindig, most is a véletlen (?) jött a segítségemre.
Az új szemeszterre kissé át kellet rendeznem könyvtáram munkaasztalomhoz közel eső polcait, hogy a leendő témák meglévő forrásai a közelembe, kéznél legyenek. Ezenközben kezembe akadt egy vékony kis brossura, egy puhafedelű könyvecske, egy jeruzsálemi szuvenír gyűjtemény katalógusa. A címlapján a Kotel, de valahogy furcsa vonalakkal, mintha hímzés, vagy valamilyen más alkalmazás, nem pedig grafika lett volna.
Bámultam rá, a tudatalattim nem engedte, hogy letegyem, majd belelapoztam és megtaláltam a képet, aminek a kinagyított részlete volt maga a borító.
Aztán hirtelen beugrott a magyarázat. Magyarázat az érzésre, a kép vonalainak furcsa, hímzésre emlékeztető textúrájára: te jó ég, ez egy mikrografika, méghozzá egy szenzációs darab, egy hihetetlenül finom és precíz, részletdús mikrografikai alkotás, én meg egy naiv, szuvenír képnek néztem. Egy olyan mikrografika, melyhez hasonló, (persze nem kvalitásban, inkább csak a definíciót illetően) otthon nálam is van pár darab, amelyeket Cfáton, szófér műhelyből vásároltam. A mikrográfia jellegzetes zsidó alkalmazás; itt a leirt szó, a textus nem kalligrafikus értelemben művészet, (bár a miniatűr betűk írása nem kis kunszt) hanem, mint egy síkban kiterített háromdimenziós alkotás, aminek a logikának ellentmondó harmadik dimenzióját a szöveg alkotja.
szeretemak__peket_3.JPG
Most már nagyítóval a kezemben tanulmányoztam Schmuel Schulman szofér 1895-ben készült alkotását, egyre több részletet fedeztem fel a képen. De nem csak képi részletet, hanem a szöveget is. Egy-egy képrészletet egy bizonyos összefüggő szöveg, a T’NaH-ból való részlet formáz meg. Természetes, hogy a Siratófal köveinek a vonalait Jeremiás siralmaiból, az Éicha soraiból formázza meg az alkotó, a szöveg és a tartalom legszebb, szószerinti szimbiózisaként. Nem igazán akaródzott letenni a képet, (sőt felidéződött bennem a pár évvel ezelőtti Eicha elemzésem, ami még mindig fenn van az Egyetem honlapján, s amelyben szinte tátott szájjal fedeztem fel a 22 soros versszakok logikai képletét.) Csak akkor hagytam abba a kép és a szöveg tanulmányozását, amikor eszembe jutott egy még nem teljesített kötelezettségem.
Pár másodpercig csak úgy, bambán néztem ki a fejemből, aztán egy gondolatsor kezdett kialakulni bennem a pillanatokkal azelőtt megélt élmény hatására. Hát persze. Mi ez, ha nem allegória? Mi ez, ha nem az a gondolat, amit eddig kerestem?
Mi ez, ha nem a megszerzett tudás, a képként látott világ részleteinek szövegként való megismerése, vagyis maga a tanulás. Ha az összkép egy-egy részletét nézzük, kutatjuk, netán önálló véleményt alkotunk, mások véleményét, munkáját felismerjük, ez maga a messziről, még a tudatlanság távolából nézett mikrografikus képhez történő közel lépés, közelítés, a részletek és a vonalak textusként való felismerése, vagyis maga a tanulás allegóriája. Minél magasabb szintű ez a tanulás annál több elmosódott vonalról derül ki, hogy az tulajdonképpen szöveg. Üzenet. Tanulság. Tanítás.
Ha a fenti, kissé személyesre és modorosra sikeredett írás nem lenne elég meggyőző, akkor közérthetőbben fogalmazok. Fiatalok és szép korúak, hölgyek és urak, még a napi verkliben élők és a már megérdemelt pihenésüket töltők, akik tudják magukról, hogy zsidók, és akik még nem, vagy minden jelző nélkül bárki, aki közelebb akar kerülni a képhez, meg akarja ismerni a messziről vonalnak látszó szöveget, jöjjön és tanuljon velünk az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem különböző karain és Zsidó Vallástudományi Doktori Iskoláján.
