Kántor voltam Északon 3. rész, Varsó
Kardos Péter főrabbi / Új ÉLet
Sálesüdesz
A közösség eredetileg szefárd stílusban imádkozik, és miután sábesz csűvekor is ott voltam, rábeszéltem őket a „harmadik lakomára”, askenáz formában. Azaz megpróbáltam felmérni, milyen alapról indulhatok. Olvasni mindenki tudott. Érteni senki.
Miközben Nátán felesége készítette az ennivalót (nem „lengyel tojást”), heringet és az elmaradhatatlan vodkát, addig megnéztük a lakást. Ehhez hasonlót csak a Normafa melletti erdőben látni, ahol hajléktalanok húzzák meg magukat. Összetákolt deszkákból készült faház, hulladékból eszkábált „bútorokkal”, s mindez néhány négyzetméteren kettejüknek. Itt vendégelték meg a pesti rabbit és családját, meg néhány szegényt… (volt kikből választani). Megpróbáltam „eine stikele tajrét” (egy kis tórát) előadni, de látható érdektelenség fogadott (lehet, hogy jiddisül felengedtek volna?)
Honnan tudok lengyelül? – kérdezték gyanakodva (évtizedek múlva derült ki, hogy féltek tőlem, akárcsak én tőlük). Elmondtam az igazat. 59-ben egy auschwitzi társasutazáson voltam, s Krakkóban eltévedtem, megszólítottam egy hölgyet, aki kézzel-lábbal célhoz irányított. Kicseréltük címeinket, majd elkezdtünk levelezni, ő lengyelül, én magyarul… Minden egyes levéllel elballagtam a Damjanich utcai fordítóirodába, ahol kissé drágán lefordították a szöveget.
Néhány hónap múlva olvastam az újságban, hogy a Lengyel Kultúra ingyenes nyelvtanfolyamot indít. Nosza, beiratkoztam, és három éven keresztül jom kippur kivételével naponta intenzíven foglalkoztam a nyelvvel. Ezt sikerült kórossá fejlesztenem: akkori pesti barátnőm a tanúm, hogy amikor ültünk a moziban, a feliratos filmeket oda-vissza lengyelre-magyarra fordítottam – félhangosan… Szakítás lett a vége.
A krakkói hölgy azonban nem tudta kivárni felsőfokú nyelvvizsgámat, és férjhez ment. Én meg itt álltam ezzel az akkor itthon ritka nyelvvel.
Lassan én lettem a tanfolyam reklámja. Néha lengyel rádiós stábok látogattak a Nagymező utcába, hogy megtudakolják, ki miért tanul épp lengyelül. Karrierem 1962-ben ért véget, amikor is a július 22-i lengyel felszabadulás ünnepére felsorakoztatták a növendékeket, és a Lengyel Rádió igazgatója(!) dugta oda a mikrofont a megszeppent tanulók elé. Magasztos mondatok hangzottak el.
Az első azt mondta, hogy a két nép közti évszázados barátság volt a motiváció. A következő Bem és Petőfi barátságát nevezte meg.
Ekkor kezdődött a dráma. Hozzám értek, s én láttam Pista bácsi (tanárunk) csillogó szemeit, hisz a tanfolyam éltanulója következik.
Ön miért tanul lengyelül? – sütötték el ismét az obligát kérdést.
Mert ingyen van – válaszoltam, és már csomagoltam is…
Nos, ennyit adtam elő lingvisztikai tanulmányaimról, majd – az Új Élet stílusában – „bencsolással zárult a sálos szöudot”.
Csontlátomás
Vasárnap délelőtt megmutatták a temetőt. Nem kellett volna. Az egykori gettó területén fekszik, látható benne Zamenhofnak, az eszperantó feltalálójának sírja. És sok-sok sírkő fényképpel. Amikor szóvá teszem, hogy ez halachikus szempontból legalábbis problémás, széttárják karjukat: miről beszél, rabbi úr?
Itt a háború óta nem volt chüpe kidüsin (esküvő). Varsóban nem talál zsidó házaspárt, csak vegyes házasokat! Hja, innen a fényképkultusz. Exhibicionista „felhanggal” megmutatják az ún. olcsóbb sírhelyeket. Mint egy holdbéli táj. Pusztaság, beomlott sírhalmok, szemét, amerre a szem ellát.
És csontok! Amikor látják, hogy kellően megrémültem, elmondják, kóbor kutyák kaparják ki a csontokat az egykor volt sírokból. Hitetlenkedve nézhettem rájuk, mire megmutattak egy fényképalbumot, amelyben egy neves fotóművész sorozata látható a lengyel zsidó „életről”, közöttük az egymással acsarkodó kutyák az emberi csontokkal…
Ne felejtsük el, mindez a hetvenes években történt. 1983-ban, a gettófelkelés 40. évfordulójára újjáépítették és felavatták a templomot. Az ünnepségen számos külföldi vallási és világi vezető is részt vett, közöttük a MIOK (a Mazsihisz elődje) delegációja is.
Rendszerváltás
A lengyeleknél a történelmi esemény jelentős életszínvonal-emelkedéssel járt (volt honnan). A zsidó élet is alaposan megváltozott, pontosabban megszületett. A régi „szervezetek” közül már csak a zsidó színház létezik. Viszont minden nagyobb városban működő zsinagóga van, külföldről delegált rabbival és kántorral. Sok civil zsidó szervezet létezik, a kóser ellátás is nagyjából megoldott. Azelőtt sakter is tőlünk járt Lengyelországba. Évente megrendezik a Krakkói Zsidó Fesztivált, amelyen többek között a világ legjobb és leghíresebb kántorai szerepelnek. Nem csoda, hiszen többségük szülei, nagyszülei onnan származnak. Ismét vannak esküvők, bár micvák, és két Lauder-iskola sok tanulóval.
Mivel a volt kommunista országok közül a legtöbben önként vagy muszáj-alapon Lengyelországból szóródtak szét a világban, most áramlik a tőke, óriási a zsidó idegenforgalom (Auschwitz, Treblinka, krakkói zsidónegyed, izraeli éttermek stb.), a külpolitikát tekintve a lengyel kormányok valósággal „udvarolnak” Izraelnek, mintegy jóvá teendő a 68-as eseményeket.
Ennyit egyik északi kalandomról. Következik: Svédország.
Olvassa el a sorozat előző két részét:
Kántor (is) voltam Északon
Kántor voltam Északon 2. rész
