Dicsőséges az Ő nyugalma
Schweitzer József / Új Élet
Scheiber Sándor halálának 25. évfordulójára
Púrimi öröménekünk negyedszázaddal ezelőtt gyászdallá változott. Akkor temettük Scheiber Sándort.
A bibliai kor Saul királya nem volt kiegyensúlyozott lelkű ember. Ebből ered, hogy az egyre népszerűbb Dávidot nem nézte jó szemmel. Aggódott – feleslegesen –, hogy trónjára tör. Saját fia, Jonatán is tudta ezt róla. Néki viszont legjobb barátja volt az édesapja – tudjuk, hogy fölös gyanúsításaival körülvett Dávid.
Dávid és Jonatán barátságában a bibliai költő szinte a baráti érzelmek himnuszát írta meg.
Jonatán féltette barátját, Dávidot az uralkodó kiszámíthatatlan tetteitől, s ezért egy udvari lakoma előtti napon azt tanácsolta neki, a királyi asztalnál az ő helye maradjon üresen. Ez a tanács héberül így hangzik: venifkádto ki jippokéd mausovecho.
Hiányozni fogsz, üres marad a helyed.
Ez a kifejezés fájdalmas megnyilatkozása a gyásznak, amikor bárki is olyannak eltávozta felett érez mélységes bánatot, aki nagyon közel állott hozzá.
Scheiber Sándor halála pillanatától mind a mai napig elmondhatjuk mi, egykori tanítványai, közöttük későbbi barátai, a fájdalom bibliás szavait: hiányozni fogsz, üresen marad – most már kiegészíthetjük múlt időre, üresen maradt – a Te helyed a közel s távolban.
A közel alatt most a szívéhez oly közel álló Szentföldet is értem, ahová már nagybetegen jutott el, de ott-tartózkodása szakadatlan ünneplés volt tanítványai és tisztelői részéről. Nagy betegen jött onnan vissza, s telefoni üdvözlésemre, megköszönve azt, an nyit felelt: el sem tudtam képzelni, hogy az ember ennyire elfáradhat.
Nem ismerte a fáradtságot. A kutatása alatti tárgynak utánament a legapróbb részletekig, és kiterjedt munkássága mellett mindég volt ereje és ideje arra, hogy tanítványai kezdő lépteit a zsidó tudomány terén szeretettel és végtelen tudásával elősegítse. Ha jól emlékezem, 342-111 volt a bűvös telefonszám, amelyet ha akkori mi, vidéki rabbik felhívtunk, ő jelentkezett, s az adott tudományos kérdésben mindég bőségesen, időt s fáradtságot nem kímélve adott útmutatást.
Áv ho-ráchámon, jóságos atyja volt tanítványainak, s nemcsak ismereteik előrehaladására, de a lehetőség szerint anyagi gondok nélküli tanulásukra is kiterjedt figyelme. Csodálatos módon mindég volt fedezete arra, hogy tanítványait, de szűkölködő ismerőseinek tág körét is anyagilag segítse, s létfenntartásukat megkönnyítse. Tanítványai számára szíve és otthonának ajtaja mindég nyitva állott. 1946 telén zimankós idő volt, s kevés tüzelő a maga fajta rabbi számára. Jól emlékezem, boldogult Schmideg József barátommal és kollégámmal együtt sokszor fogadott bennünket a Kun utcai ott hon egyetlen fűthető szobájában, amely eredetileg a háztartási alkalmazott számára készült, s ott segített bennünket doktori értekezésünk elkészítésében. Hadd emlékezzem most arra, hogy boldogult Domán Ernő bácsi, hasonlóképpen szeretettel fogadott bennünket, és segítette felkészülésünket a Talmudból és a Poszkinból a rabbivizsgára. Tudtuk azt is, hogy ezek a látogatások Scheiberéknél is, Dománéknál is vajas kenyérrel és forró kávéval érnek véget, ami akkor a vékonypénzű szeminaristák számára nagy dolog volt.
De térjünk vissza Scheiber Sándorra. Ő bátorított bennünket a tizedére megfogyatkozott vidéki hitközségek rabbiszékeinek betöltésére. Nehezen mertünk arra vállalkozni. Igenlő elhatározásunkban döntő súlya volt annak, hogy Scheiber Sándor segítségét mindég magunk mögött tudhattuk. Ő iktatott a pécsi rabbiszékbe, amelyet nehéz szívvel, aggodalmakkal telve, s csak az ő biztatására mertem elfoglalni. Ugyanakkor tapasztalatairól, baráti segítségéről biztosított a már kaposvári főrabbi, az azóta a messzi távolban elhunyt Krausz Henrik is.
Boldogult Scheiber Sándor esketett bennünket feleségemmel, s végezte Gábor fiam bár micvá avatását.
Nem feledhetem, milyen meleg és tisztelő szavakkal emlékezett meg iktatásom alkalmával boldogult nagyatyámról, ki Néki professzora volt, Hoffer Árminról, s biztatott, hogy a kezéből kihullott tollal az irodalmi tevékenységet próbáljam folytatni.
Iktatás, esküvő, bár micvá a legtöbb rabbicsaládban csak Scheiberrel volt elképzelhető, és így is történt.
Láttam Őt ornátusban a szószéken, de láttam a fájdalomtól összegörnyedve is, ami kor a Vadász utca 29.-ben, a svájci házban az 1944. december 3l-e délutánján gyilkosok golyójától agyonlőtt édesanyja halála felett a pincében, valójában a földön sivát ült.
Ott, a földön kuporogva a gyászhét előtt és után, minket, akkori szeminaristákat, akik ugyanott találtunk menedéket, abban a bizonyos pincében tanított. Éhesen, fázva, gyűrötten s távolról sem a professzori előadáshoz illő öltözékben voltunk mind, az előadó is, a hallgatók is. De maga az előadás – mindnyájan inkább éreztük akkor, semmint ismereteinkkel tudtuk volna – a legelegánsabb egyetem szemináriumi szobájába illett.
Csodálatos volt Scheibernek, az 1944. március 19. előtti dunaföldvári rabbinak megmenekülése a deportálástól. A német meg szál lás eme borzalmas napján avatták fel rajongva szeretett professzora, Heller Bernát sírkövét. Ebből az alkalomból érkezett a rettenetes napnak már kora reggelén Pestre, de visszautazni többé már hitközségébe nem tudott. A németek és honi kiszolgálóik aljasságára jellemző módon zsidók számára tilos volt Budapest elhagyása, de ezt sehogy sem közölték. A pályaudvarokon igazoltattak, s a zsidókat nem engedték fel szállni, ha nem mind járt – mint ki derült – a toloncházba vitték. Hadd említsük meg, e sorok írója is ilyen veszedelmes helyzetbe jutott. A német megszállás harmadik napján gyanútlanul felszálltam a villamosra, hogy Újpesten élő édesapámhoz menjek. Budapest és Újpest határán a zsidókat igazoltatás jogcímén leszállították a villamosról, s nagy hirtelen egy már zsidókkal telt rendőri őrszobán találtuk magunkat. Végre késő este jött egy rendőrtiszt igazoltatásunkra, s bár szavaival zsidózott, intézkedésével segíteni igyekezett. Egyetemi igazolványom ugyan megdöbbentette őt, zsidó az egyetemen! kiáltásra fakadt, de végül is elengedett. Nem árt, ha a mostani nemzedék a nagy gazságok mellett még az ilyen kicsinynek tűnőről is tud, s arról, hogy volt azért olyan rendőrtiszt is, akiben még égett az emberség szikrája. Fentebb Heller professzor nevét idéztük.
Ő volt annak a korszaknak, tehát Scheiberének is bibliaprofesszora. Világhírű tudós. Tanítványaival, hallgatóival már a megszólításukban éreztette, mennyire állnak közel szívéhez. Scheibert Sándor fiamnak szólította, ami ritka kitüntetésszámba ment. Péntek este Heller professzor Bimbó utcai lakásában fogadta tisztelőit. Közöttük egy nagynénémet és férjét is, és általuk jutottam én mint gimnazista diák abba az előkelő társaságba. Ott találkoztam többször Scheiber Sándorral, aki, ha istentiszteletre még járművel érkezett is, de hazafelé, péntek es te, már gyalog tette meg az utat a budai Bimbó utca 5.-ből a Kun utca 12.-be. Jó két órát gyalogolhatott, hogy élvezhesse azt a valóban ritka zsidó és humanista intellektuális légkört, amely Heller professzor péntek esti fogadásaira jellemző volt.
A talmudi mesterek hagyománya szerint, ha az öröklétbe tért tudó szavait idézzük, megnyílnak ajkai a sírjában nyugovónak.
Poétikus, szép gondolat annak ki fejezésére, hogy a tanítás túléli a tanítót. Így igaz ez Mes terünk, Scheiber Sándor esetében is.
Ajkai gyakran megnyílnak a föld porában is, hiszen Őt, tudós voltát és tiszta emberségét sokszor idézzük, példaképül állítva magunk elé.
Az utolsó magyarországi rabbi és szeretett rabbiképzőnk utolsó igazgatója volt Ő, aki sokágú tudományos munkásságával fenn tartotta intézetünk nemzetközi tekintélyét a judaisztikában és az orientalisztikában.
A hagyomány szavaival zárjuk a tanítványi kegyelet emlékező sorait. Zechuszau jo gén olénu.
Érdemei oltalmazzanak bennünket.
Hálával, fájdalommal, kegyelettel gondolunk Rá.
