Túlélő és elhalt emberszövetek
Forrás: Litera
Csaplár Vilmos és Nádas Péter beszélgetett egymással és Csaplár regényéről, a Hitler lányáról, a Holokauszt Emlékközpont kávézójában a Könyv est rendezvény keretében. Szegő János ott járt.
Oldott feszültség, kényelmes fészkelődés, egy rosszul hangosított, a hangot torzító mikrofon, teáskanalak diszkrét csörömpölése, magyarázkodó, bevezető mondatok Nádas Pétertől. Amennyire evidens, hogy Csaplár Vilmossal beszélget, pontosabban őt kérdezi, annyira különleges, eseményszámba menő alkalom is. Ezért mintha magyarázatra szorulna jelenlétük, Nádas elmeséli, hogy negyven éve ismerik egymást. Csaplár felolvasással akar kezdeni, miközben készülődik, Nádas kivesz egy szalvétát a Hitler lányából. Precíz mozdulattal összehajtja, és oldalra teszi. Igénye van a rendre. Az volt az egyik könyvjelzőm, de amúgy is emlékszem az oldalszámra – jegyzi meg Csaplár. Úgy tűnik ez a két ember épp annyira különbözik egymástól, mint amennyire ismerik egymást. A felolvasás után Nádas néhány szóval próbálja jellemezni a regényt: először infernálisnak nevezi, de rögtön korrigálja magát, inkább, az eddig nem létező kifejezés, a purgatoriális a megfelelő fogalom. Mindenesetre törekszik a minél egzaktabb, sűrűbb koncentrált meghatározásra, hogy aztán a későbbiekben a dolgok pontos megnevezése helyett, többször is neki indulva, mintegy körbe-körbe óvatosan haladva, a megnevezés kényszerét elmosva, inkább körülírja-körültapogassa a regényt. Nádas határozottan bizonytalan az elején.
Két író beszélget. Elvileg egy könyvről, de ezen az egy könyvön keresztül az írásról. Nádas nem riporter, nem is viselkedik úgy. Azt kérdezi, ami tényleg érdekli. Konok kíváncsisággal szegődik például a Csaplár-regényben felbukkanó nevek érzéki és értelmi nyomába. Nádast, és ez a nagy esszéistát idézi, az értelmi szerkezetek, az intellektuális tagolmányok érzéki jellege, esztétikai működése izgatja. Csaplár a nevek kapcsán a teremtés természetességéről beszél, hogyha egy figuráját elnevezi, onnantól kezdve eszébe se jut, hogy miért hívják így, és miért nem hívják másként. Nádas még egyszer szóba hozza ezt a kérdést, nevén nevezi a névadás problematikáját, és a regényben hömpölygő emberáradatról beszél. Csaplár előbb epésen megjegyzi, hogy Nádas épp azokat kérdezi tőle, amikre ő maga se válaszolna szívesen, aztán a második meglátásnak mosolyogva megőrül, lévén egyik intenciója épp ez volt a regénynek, melynek eredeti címe Emberszövet lett volna. De aztán elhalt ez a címötlet. A történelem pedig felzabálja ezt az emberszövetet, fűzte hozzá a maga keserű (realista?) történetfilozófiáját Nádas.
csapl__rvilmosbesz__lget__s.JPG
Fotó: Valuska Gábor (Litera)
A beszélgetés aztán átdöccen a maga holtpontján, a torzító mikrofon és a kényelmes fészkelődés se lesz zavaró. Kint álmosító este van, bent a két beszélgetőtárs egyszerre beszél műhelytapasztalatokról, konkrét írói kérdésekről és elvonatkoztatott, absztrakt tézisekről. Regénytechnika és világkép elgondolhatatlan egymás nélkül. Valamerre mégis billennie kell a mérlegnek. Csaplár inkább a történetek felé hajlítja a diskurzust. Ahol Nádas általánosítana, ott Csaplár valami konkrét anekdotával áll elő. Nádas emiatt mesélőnek is nevezi Csaplárt, aki érti és használja is a legenda műfaját. Csaplár magáról a regényéről nehezen beszél, nem látja kívülről. Arról a szándékáról beszél inkább, ami a regény megírása mögött húzódott. A lehetséges viszonyok érdekelték, a korábban nem ismert, napvilágra nem hozott emberi kapcsolatok izgatták. Ezt a kíváncsiságát összefüggésbe hozta gyerekkori tapasztalatával, rengeteg rokona és még több névrokona volt, ez alakította ki benne ezt az érdeklődést a sorsszövedékek iránt. Csaplárt a felismert lehetőség és az előkészítés munkafázisa izgatja, a konkrét leképezés, a konstruálás ehhez képest másodlagos.
Nádast a regény Hitler-szála érdekli. Hogyan kerül a még nem diktátor Adolf Hitler egy müncheni magyar étterembe, melynek neve Tökfőzelék? Úgy kérlek, hogy odajárt, válaszolja Csaplár. Egy öreg pincér pár évtizede a Svábhegy egyik kocsmájában elmesélte neki, hogy a húszas évek derekán Hitler egyik kedvenc müncheni stamm helye egy magyar vendéglő volt. Az öreg pincér, akkor ott pikolófiú volt, a későbbi diktátor pedig törzsvendég, kedvenc fogásai pedig a rántott karfiol és a főzelék volt. „Nem tudok olyat kitalálni, ami ne lenne” – sommázta Csaplár, és elmesélt még egy történetet. Néhány éve az egyik buszon, meghalt a mellette ülő férfi. Miután a hatóságok intézkedtek, a holttestet elszállították, a busz továbbközlekedett. A férfi helyére azok az utasok, akik látták halálát, természetesen nem ültek le. De ami igazán meglepő, hogy erre a hűlt helyre nem ült senki később se, illetve, aki egy pillanatra odaült, az is odébb vetette magát, amint módja volt rá. Mintha valami olyat tudtak volna, amiről nem lehet tudásuk. A rejtélyes, titokzatos, láthatatlan és kommunikációs helyzetek megírása, szavakkal rögzítése – ez Csaplár, és nem mellesleg Nádas egyik írói krédója. A néma tudás szavakká formálása. A beszélgetés intimebb, szerencsésebb pillanataiban ez sikerült is a két félnek.
