Szabad-e holocaust történetbe fikciót keverni?
Várkonyi Tibor / Forrás: Népszava
Eszébe nem jutott eddig senkinek, hogy lélekbúvárként próbáljon meg befurakodni Claude Lanzmannak, a holokauszt drámát felejthetetlenül földolgozó Soah film alkotójának a gondolatvilágába.
Néhány hete viszont jeles történészek és írók ezen szorgoskodnak. Vihar támadt körülötte, pontosabban e vihar villámait haragvó istenségként ő maga zúdította kritikusaira.
Kezdődött azzal, hogy a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából a német-francia Arte csatorna két estén át, kilenc és fél órán keresztül vetítette a Soah monstre filmet, és ezzel egyidejűen A patagóniai nyúl címmel a Gallimard kiadó megjelentette Lanzman emlékiratait. Az esztendő könyve lett, esemény. De ugyanakkor a Gallimard, amelynek egyik főnöke Philippe Sollers, Lanzman egyik személyes jóbarátja, szerkesztett egy másik könyvet is. Egy negyvenhárom éves író, Yannick Haenel harmadrészt dokumentumát, harmadrészt töprengését, harmadrészt regényét, amely a Karski nevet viseli címlapján. Meg is kapta a rangos Interallié díjat. Hónapok teltek el a kötet megjelenése óta, amikor tényleg derült égből lecsapott villámként a Marianne című tekintélyes politikai hetilap hosszú cikkben közölte Lanzmann dörgedelmeit. A fiatal írókollégát nem kevesebbel vádolja, minthogy meghamisította a történelmet, és ráadásul hazudik is.
A vita megértéséhez elkerülhetetlen fölidézni a beavatatlanok körében többnyire ismeretlen részleteket. Mindenekelőtt Karskinak, a Haenel-kötet hősének életét. Ez a tényleges hős ezen a néven töltött el évtizedeket professzorként amerikai egyetemeken, valójában azonban Jan Kozielewskinek hívták, a lengyel ellenállás egyik legbátrabbja volt. Fiatalemberként a varsói külügyminisztériumban dolgozott, a szovjetek ejtették foglyul, majd hitszegőn kiszolgáltatták a náciknak. Ő azonban még a háború kezdetén megszökött, huszonnyolc évesen a partizánok közé állt. A katolikus ifjú valósággal „befurakodott” a varsói gettóba, hogy később a vezető nyugati politikusoknak tanúvallomást tehessen a kiéhezett, meggyötört megalázottak életkörülményeiről, majd miután alaposan összegyűjtötte az adatokat, kijutott Londonba, hogy először az ottani emigráns lengyel kormányt tájékoztassa. Az angol fővárosban találkozott a zsidó származású magyar Arthur Koestlerrel is, végül azzal bízták meg, hogy a washingtoni Fehér Házban mindent mondjon el Roosevelt elnöknek. Be is jutott hozzá 1943. július 28-án, és varsói élményein túl beszélt az egész európai zsidóság mártíriumáról, az Endlösung, a „végső megoldás” minden mozzanatáról.
Haenel könyvében Karski életútját ábrázolja. Tudomása volt arról, hogy Claude Lanzman a Soah forgatása közben találkozott Karskival, hosszú interjút készített vele, amelyet a kilenc és félórás filmen túl készül bemutatni, már alá is írta szerződését az Arte csatornával, amely most február 28-ára tűzte műsorára. Az író-rendező Lanzman, aki mellesleg Simone de Beauvoir halála óta a Les Temps moderns-nek is a főszerkesztője, a maga interjúját a vetítéssel egyszerre készült közzétenni a folyóiratban, és érthetően fölbőszítette, hogy időközben kiadták a Haenel-regényt. De nem csak ez. A Karski kötetet azzal vádolja, hogy egyrészt plágium, (mellesleg Haenel közli is, hogy sztorijának első, dokumentum részét Lanzman interjúja nyomán írta le), másrészt az általa idézetekkel szemérmetlenül meghamisítja a történelmet. A könyv harmadik része ugyanis szinte teljesen írói képzelet terméke, Haenel Karskit egy padra ülteti, a fantázia szabad szárnyalása alapján ott idézteti föl vele emlékeit. Vagyis a regényhős szavaival mintegy a saját változatát adja közre. Az elbeszélésben Karski keserűen idézi föl Roosevelt magatartását, úgy állítja be, mintha az elnök unottan és közömbösen hallgatta volna végig az általa előadottakat, buja természetű férfinak ábrázolja, akit sokkal jobban érdekelt titkárnőjének fölöttébb csinos lába, mint az európai zsidóság tragédiája. Ebből aztán a regényíró kimondatlanul azt a háború után elterjedt hiedelmet erősíti meg, hogy a Nyugat megállíthatta volna a holokausztot, vagy legalábbis enyhíthette volna a borzalmait, ha bombázta volna a haláltáborokba vezető vasútvonalakat.
Lanzman ezt a fantáziálást tekinti förtelmes történelemhamisításnak, és amit vele szembeállít, azt megerősítik Karski hiteles vallomásai is. Franciaországban, az 1948-ban egyszer már kiadott, és most február végén az új Soah részlet vetítésével egyidőben ismét megjelenésre váró „Tanúskodásom a világ előtt, egy titokzatos állam története” című könyvében Karski így számolt be nevezetes fehér házbeli beszélgetéséről: Roosevelt „rendkívül tájékozott volt a lengyel ügyekben, és új információkat várt tőlem. Kérdései precízek, részletesek, lényegre törők voltak. Faggatott arról is, mennyire valóságosak a zsidók ellen alkalmazott náci módszerekről terjesztett híresztelések. Végül nagy érdeklődést mutatott az iránt is, hogy az ellenállók, partizánok milyen szabotázstechnikát, fölforgató tevékenységet folytatnak a nácikkal szemben”. Szemenszedett hazugság tehát az a fiktív változat, amelyet Haenel fest „a foteljében kényelmesen elterpeszkedett, ásítozó Rooseveltről, aki unalmasan vesz tudomást az európai zsidóság elpusztításának részleteiről”.
Amíg a történetben eddig jut el a tájékozódni kívánó, fönntartás nélkül a fölháborodott Lanzmannak ad igazat. Az irodalmi közéletükre büszke és kényes franciák, az értelmiség színe-java azonban nem elégszik meg az egyszerű, mindent csak egyoldalúan megítélő változattal. Többen, és nem is a legjelentéktelenebbek, indokoltnak tartják föltenni azt a szentségtörő kérdést, még ha sok jogos sérelem indokolja is Lanzman haragját, nincs-e benne a nyolcvanadik életévén túljutott alkotó sértődöttsége, féltékenysége a fiatal írónemzedék iránt. Vajon véletlen-e, hogy Lanzman a Marianne oldalain, majd néhány nappal később a Le Monde-ban is éppen akkor horkant föl Haenel könyve ürügyén, hogy az Arte a Soah filmfolyamot újravetítette, a Gallimard kiadta az író-rendező emlékiratait és az Arte műsorra tűzte a Karski interjút. Nem az irigység szólal-e meg a zsörtölődésekben?
Ezt a verziót megerősíteni látszik Philippe Sollersnek, Lanzman és Haenen közös szerkesztőjének a sztorija, amelyet ugyancsak most tett közzé. Elmondta, hogy ő bizony barátságból még tavaly nyáron, csaknem öt hónappal a Karski megjelenése előtt elküldte Lanzmannak a regény kefelevonatát, olvasná el, hiszen a téma elsődlegesen az övé, ő ismer minden részletet. Hónapokon át azonban hiába várt a telefonra, a véleményre, néma csönd. Most meg a Marianne-ban egyszerre megjelent a kegyetlen támadás. Sollers szerint két momentum érdemel figyelmet.
Az egyik, hogy a Lanzman emlékiratok első kiadása is százötvenezer példányban jelent meg, amit mellesleg igazolt a minőségnek és az élménynek szóló nagy érdeklődés, míg Haenel regénye ennek a felében. Konkurenciáról tehát aligha lehet szó. A másik momentum, hogy 2006-ban kapta meg a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt a Haenellel egyidős amerikai-francia Jonathan Littelnek magyarul is megjelent monstre holokauszt regénye, a Jóakaratúak, amely dokumentálásában, a kutatás lelkiismeretességében és a megírás minőségében is messze túlszárnyalta Haenent, de a mai napig egyetlen szava sem volt róla Lanzmannak. A rendező erre azzal felelt, hogy a fiatal vetélytárs Karskijának most is csak a harmadát olvasta el, a képzeletbeli hetvenkét oldalt, és annyira megbotránkoztatta, hogy dúltságában írta meg a támadását.
A terebélyes vita szóvá teszi azt is, fiatal írónak jogában áll-e akár a képzeletében is annyira elragadtatnia magát, hogy történelmi tényekről fantáziáljon. Ha ehhez nincs joga – vélik egyesek -, akkor Stendhal sem sétáltathatta volna ifjú hősét a waterloo-i csatatéren, és Lev Tolsztoj sem írhatta volna meg a Háború és békét. A holokausztnak Lanzmanhoz hasonlatosan elismert nagy szakértője, a lengyel származású Anette Wieviorka a L’Histoire című rangos folyóiratban maga is elmarasztalta Haenelt túl merészen szárnyaló leírásáért, különösen a Roosevelt epizódért, de az írói szabadság kérdésében hajlamos ő is mentségeket találni.
