Bomba a Dohány utcában
Bokor László / Forrás: 168 óra
Amikor a harmincas évek már-már kezet fogtak a negyvenesekkel, a krónikák és híradók egy kétarcú kontinens képét mutatták. A messziségek egzotikus varázsát búgták Biarritznál az utasszállítók gőzkürtjei, az Atlantic Llyod’s „menekítő flottájának” utóvédjei szedték fel horgonyaikat a Vizcayai-öbölben. Emlékeink kaleidoszkópján látható a moszkvai megnemtámadási szerződés aláírása, a német csapatok bevonulása a Memel-vidékre, a honvédségé Kárpátaljára. A belpolitikából megtudható volt az MLSZ önkormányzatának felfüggesztése, mert labdarúgóéknál „a céltudatos nemzetnevelés helyett üzleti szellem uralkodott el”. BOKOR LÁSZLÓ emlékriportja.
Szokás mifelénk a hungarizmus családfáját az 1933-as, erfurti SA-parádé bakancsoktól rengő földjébe gyökereztetni, amikor a Führerhez a magyar miniszterelnök, Gömbös a „teljes elvközösség jegyében”, de mégiscsak esőkabátos, tábori vendégként érkezett.
A zsidók műve
A napilapok hasábjain összecsúsztak 1939 szomorú szenzációit. A második zsidótörvény a megélhetési szorítások mellett már a honosságot is megkérdőjelezhette. És ott volt a választások eredménye is: harmincegy képviselőjével Hubay Kálmán nemrég bejegyzett új és egységes Nyilaskeresztes Pártja a MIÉP utáni legnagyobb frakciót mondhatta magáénak.
Ezen a májuson exit poll helyett „nemzetvédelmi propagandabiztosok” szagolták ki a várható eredményeket, futballpályák, laktanyák, cselédkorzók és zöldvendéglők négyszögéből lélegezve/fújva össze az „alacsonyabb néposztályok” választási közérzetét. Bizalmas méréseik arra is kitértek, hogy az eddig is tapasztalt, latens antiszemitizmus fellángolóban van, mert a területgyarapodási eufória közepette is terjed az a – valakik által táplált – hiedelem, miszerint „Trianon is a zsidók műve, bűne”. Most országházi tekintélynövekedésük adott szárnyakat a nyilasoknak. Habár a címbe foglalt szcéna még előbb esett meg, vélhetően annak a pretoriánus gárdának erőfitogtatásaként, amelyet az új pártok szoktak szervezni maguknak.
Jámbor csodavárás
Mi is történt valójában?
1939. február 3-án bomba robbant a Dohány utcai zsinagógába igyekvők között. Tizenhárom súlyos sérült. Tűzoltók gyűjtik a roncsokat, mentők a sebesülteket, rendőrök a szemtanúkat. De csak három ártalmatlan bámészkodót vesznek őrizetbe. Rövidesen azokat is kiengedik, megszüntetve a nagy sietve kihirdetett statáriumot.
Külső szemlélődő nyilván elcsodálkozhatott azon, hogy a hitsorsosaikat vérezve is látók hogyan merülhettek jámbor csodavárásba az azonnali menekülés helyett, hiszen vészkorszak előjeleként robbant bomba a lábuk előtt. Ám miért vizionáltak volna éppen ők gázkamrákat és Duna-parti kivégzéseket, midőn Európa komoly politikusai is kivárásra játszottak. Mozgósítottak, de valójában elringatóztak a hitleri megbékítés/megbékülés mítoszában. Abban, hogy Ausztria és a Szudétaföld bekebelezésével a Harmadik Birodalom csakugyan lezárja területszerző ambícióit.
Különben is, ki hova menekülhetett volna? A ciprusi exodusok regényes története későbbi. A Le Havre és Biarritz fedélközi helyeiért pedig nagy árat kellett fizetni. Blokád, határzár. Még Amerika is kvótazárlatot hirdetett, Thomas Mann is csak külön elnöki passzussal léphetett partra. A magyar útlevelekben tilalmi pecsét zárta le a spanyol, szovjet-orosz és Törökországba irányuló célútvonalakat. Csak a Dohány utcai bombavetőknek nem volt gond az eltűnés. Végtére is 1938 óta szomszédosak lettünk a kristályéjszaka Németországával.
hungarist__khatal__lkoznak.jpg
Hungaristák ha találkoznak
Mielőtt megneveznénk őket, idetartozik egy epizód. Előreugrunk: ez már 1945 krónikája. Megkérdezték Szálasit a népbírósági tárgyalásán, tudott-e a bombatámadásról. Szinte mártírarccal válaszolta: „Akkor én kérem a szegedi Csillagban raboskodtam!” Börtönéveiért érzett Horthy-ellenes haragját próbálta átruházni az új idők kihallgatóira. Miközben közismert volt nagynevű védőinek szabad járkálása a cellája és a hívei között. Könnyen továbbíthatták volna kódüzeneteit.
De hihetőbb, hogy akkor ő a börtönben saját Mein Kampfját írta. Habár inkább olvasott. Műveltségbeli hiátusait pótolta napi egy kötet áttanulmányozásával, ahogy ezt a fegyházkönyvtáros Rákosi is megjegyzi naplójában. (Jegyzeteit hét kötetben készült kidolgozni Szálasi – miként ezt a 168 Óra kőszegi riportsorozatában megírtuk –, de erre már a „gyepűszállási” bunkerben sem volt idő.)
Hungar Sportverein
Ketten voltak a Dohány utcai merénylők. Kilétükre csak a háború után derült fény. A sikertelen segédszínész Macsaly László vitte kofferben a szerkezetet, amelyet a foglalkozás nélküli Jókedvű Miklós élesített be. Utóbbi Frőlichből magyarított nevével szemben csak azért lett rosszkedvű, mert nem vették figyelembe a nyirkos időt, az pedig csökkentette a detonáció hatását.
Egyébként „művük” megtekintése után elsétáltak a Síp utcáig, ahol autó várt rájuk. Az vitte őket a Győr megyei Eneséig, onnan vonat Sopronba, autóbusz Kópházára, ahonnan három kilométer mindössze az első „német” helység, Sopronkeresztúr. A hivatásos embercsempész fejenként tíz pengőért kísérte át őket a határerdőn, biztosítva a német őrt arról, hogy az urakat várják a bécsi Hotel Metropolban, a Gestapo tartományi központjában. Bemondták a titkos jelszót, a magyar ügyintéző telefonszámát, és szabad lett az út a vasútállomásig.
sz__nj__t__kav__rban.jpg
Színjáték a Várban. Háttérben az igazi erő
A Westbahnhofról láthatatlan árnyak kísérték őket a Duna-csatorna menti épületig, ahol kellő ellenőrzés után szép summa ütötte markukat. Hamis papírokat is kaptak. Egyben kiközvetítették őket a félezres létszámú nyilas emigránsszervezetek valamelyikéhez.
A Kaffee Wienzeilében való jelentkezés után a Hungar Sportvereinben nyitottak szobát nekik.
Hívek és álhívek
Megkezdődött a kiképzésük, majd olyan feladatkörökbe sorolásuk, mint például a magyar partnerszervezeteknek kiutalt támogatási pénzek és eszközök vízi úton való Pestre juttatása és a Bécsbe érkező magyarok figyelése. Bejáratosak lettek a magyar kolóniatömbökbe, szervezetekbe, burgenlandi egyesületekbe, Heuriger-vendéglőkbe.
A suttogó propaganda „élő adásait” egy Nesz Károly nevű exlégionista vezényelte, aki főállásában a bécsi rádió arab nyelvű bemondója volt.
A hírek, álhírek kárvallottja Horthy lett: azt akarták rábizonyítani, hogy „tehetségtelen hitszegő és áruló”, akinek elmozdítása Hitler azonnali beavatkozását igényli. Az ifjabb Miklósnak gründolt dél-amerikai követség azért létesült – szerintük –, hogy nászurának, budai Goldberger Leónak a kormányzó diplomáciai küldeményekben csempésztethesse ki a vagyonát.
Szálasi naplója
„Visszakapcsolva” végezetül a bevezetőben jelzett Gömbös-féle tanúságokra, idézünk egy epizódot – a megannyi adalékul szolgáló s az utolsó állomásig nagy buzgalommal körmölt – Szálasi-naplóból:
„Gyere be Szálasi, kiáltott ki Gömbös az ajtón, azért hivattalak, mert rendőri, titkos jelentés szerint te egy politikai összeesküvésben veszel részt, amelynek a célja a jelenlegi kormány erőszakos megbuktatása, és egy egészen új rendszer alapjainak lerakása. A jelentés szerint a terveket minden vonatkozásában Szálasi kapitány úr dolgozta ki…”
Miután Szálasi égre-földre esküdözött hűségéről, a hadügyér-kormányfő így fejezte be a raportot: „Ajánlom is neked, hogy hagyjál fel a politizálással, mert ha még egyszer ilyen ügyben elém kerülsz, kötelet kapsz a nyakadba. Nagyméltóságod, feleltem én erre, ha én kötelet kapok a nyakamba, akkor tudni fogom, hogy azt megérdemeltem.”
A nagy számonkéréskor, 1945–46-ban egy ország bólinthatott rá a hajdani fogadkozásra.
Nem lenne teljes az írás, ha nem idézne fel egy aggasztó, médiakishírré zsugorított eseményt a múlt évből. Nyáron történhetett, hogy a hajdani bombarobbanás színhelyén, a Dohány utcában ketten inzultáltak egy fiatalembert, aki kérdésükre nem is tagadta zsidóságát. Titkon követték, míg csak ki nem jutottak az ismereteik szerinti térfigyelő technika látóteréből, s egy félreeső utcában otromba szidalmazások közepette véresre verték. Fél esztendő után sikerült azonosítani és őrizetbe venni őket. Kíváncsian várjuk a fejleményeket, hiszen a két huligánnal Hirig Simon szelleme kísért a régi bűntett színhelyén.
