Az Eggebrecht-ügy
Pintér Tibor / Forrás: Élet és Irodalom
A Die Zeit című hetilap 2009. december 17-i, 52. számában megdöbbentő történelmi oknyomozást közölt Spalier am Mördergraben (hozzávetőleg Sorfal a kivégzősíroknál) címmel Hans Heinrich Eggebrecht (1919-1999), a német zenetudomány meghatározó alakjának II. világháborús múltjáról Boris von Haken tollából.
(Bacsó Bélának tartozom köszönettel, hogy felhívta a figyelmemet erre az írásra.) A cikk nem kevesebbet állít, mint hogy Eggebrecht 1941 telén részt vett a Krím-félsziget fővárosa, Szimferopol zsidó lakosságának kiirtásában, melynek során négy nap alatt közel tizenötezer embert lőttek tömegsírokba. Hogy világos legyen: Eggebrecht nem besorozott kiskatona volt, az ilyen jellegű feladatokra ugyanis a német katonai vezetés politikailag megbízható önkénteseket toborzott. A kivitelezést a Feldgendarmerie (tábori csendőrség) különítményei hajtották végre, ezek egyikéhez tartozott Eggebrecht. A krími vérengzés láthatóan a holokauszt egy korai kísérlete volt, mert ennyi ember meggyilkolása komoly szervezési kihívásokkal járt. A zenetudós a háborút követően, a nácítlanítás idején meghamisította múltját, és manővereit siker koronázta: tiszta lappal kezdhette meg akadémiai pályáját, amely igen nagy ívet futott be a Freiburgi Egyetem professzorátusa mellett számos könyv és számtalan tanulmány formájában. Az életmű ragyogóan ötvözi a hermeneutikát, a zeneesztétikát, a művészetfilozófiát és a zenetudományt. Von Haken, aki maga is zenetudós és történész, az Eggebrecht-ügynek egész könyvet szentelt, amely 2010 első hónapjaiban jelenik meg Holocaust und Musikwissenschaft (Holokauszt és zenetudomány) címmel. A cikk állításokat sorol bizonyítékok nélkül, de ez utóbbiak közlése meghaladná egy hetilapban megjelenő írás kereteit. Az állítások garanciáját feltehetően a könyv adja, és abban az érdeklődő megtalálja majd a bizonyítékokat. Így a cikk a könyv beharangozója, és nem kétséges, PR-fogás is van emögött, hiszen ilyen letaglózó vádakat bizonyítékok ismerete nélkül gyanakodva olvasunk, és várjuk a súlyos állítások bizonyságait. (A kötetet már megjelenése előtt meg lehet rendelni a kiadó honlapján.)
Ha mindez igaz, s minden jel arra utal, hogy az, akkor azt konstatálhatjuk, kellően morbid módon fogalmazva: ismét kizuhant egy hulla a szekrényből. Íme, újra egy eset azok közül, amelyekkel a német társadalomnak már megint és még mindig szembe kell néznie. (Hangsúlyozottan hozzátéve, hogy ezt meg is teszi.) Persze azt is mondhatná valaki, hogy ez egy diszciplína magánügye, a társadalom egészére nézve nem túlzottan fontos egy zenetudós aljas tette. Von Haken cikkének internetes kommentjeiben valaki azt írja, hogy „társadalmunk tele van sok kis és nagy Eggebrechttel”, másvalaki Martin Heidegerre mutogat, mintha az őt ért vádakat bármilyen formában csak hasonlítani is lehetne az Eggebrechtet értekkel, egy harmadik rövid bejegyzését egy „pfui”-jal zárja. Be kell látni: itt nincs mit menteni és mentegetni. Túl minden döbbeneten, amely a hír hallatán a zenével foglalkozókat, az érdeklődő nagyközönségtől a szakma művelőiig éri, számot kell majd vetni azokkal a konzekvenciákkal, amelyek Eggebrecht életművének megítélésében szóba jöhetnek. Mert új időszámítás kezdődik. A magyar közönség számára azért lehet fontos e kérdés, mert a szerzőnek két kötete jelent meg magyarul. Az első, a Carl Dahlhausszal közösen írott Mi a zene? című dialogizáló esszégyűjtemény (ford. Nádori Lídia, Osiris, 2004). A másik a fő mű, A Nyugat zenéje című óriási kötet (ford. Czagány Zsuzsa, Ignácz Ádám, Nádori Lídia, Typotex, 2009). A mű megjelentetését Fodor Géza szorgalmazta a Typotex Kiadónál. A fordításban e sorok írója lektorként vett részt, s a munka résztvevőivel közösen döbbenten áll a hír előtt, ahogy feltehetően azok az olvasók is, akik ismerik a szerző e két művét. Eggebrecht tömeggyilkos, náci múltja különösen a fő művet érinti súlyosan. E munka magyar nyelvű megjelentetésével igen jelentős zenetörténet áll rendelkezésre, mert Szabolcsi Bence több évtizedes A zene története című kötete óta nem jelent meg ekkora volumenű munka, s a kritika határozottan pozitívan értékelte a kötetet, noha érte bírálat aránytalanságai s legkivált a német zenének majdhogynem kizárólagosságot adó jellege miatt. Többen megfogalmazták neheztelésüket, hogy – Dolinszky Miklós kifejezésével élve – Eggebrecht elnémetesíti a zenetörténetet. Erről természetesen lehet vitázni, ám ezentúl minden vita megoldhatatlan nehézségekbe fog ütközni. Például Gustav Mahler zenéjének Eggebrecht-féle megítélése egyeseknek magyarázattal szolgálhat a feltárt múlt e pokoli sötétsége, és muníciót biztosít ahhoz, hogy az életműben tapasztalható elfogultságokat post rem értelmezze. Egyszerűen fogalmazva: érezni lehet itt-ott valamilyen antiszemitizmusra emlékeztető árnyat, valami kelletlenséget, s lám, most előttünk áll mindennek a bizonysága. Másfelől lehetne egész passzusokat idézni a műből, amelyeket immáron megmásíthatatlanul felülír a múlt ismerete, mert képtelenség már úgy olvasni e sorokat, mint annak előtte. A Nyugat zenéje ráadásul a legszemélyesebb hangú zenetörténet, amit e műfajban valaha is írtak. És éppen ez a tény teszi a fentiek fényében feloldhatatlan paradoxonná a fő művet. Föltehetően meg fog indulni az Eggebrecht-életmű ilyen irányú feldolgozása, amennyiben a morális felháborodás nem rántja magával, és nem tűnik el a történelem süllyesztőjében.
Élet és életmű együttes megítélése mindig is problematikus volt. Elemi szintre redukálva a problémát, ilyesfajta kérdéseket lehet feltenni: Ha az élet feltételezi a művet, és fordítva, akkor lehetséges-e a kettő elkülönített olvasata? Ha kitakarjuk a mű mögül az életet, akkor lehet-e hiteles a mű? Ha a személyiség elfedi a művet, meg lehet-e ítélni ez utóbbit? És így lehetne folytatni tovább, megannyi teoretikus kérdés formájában. Azonban mind e kérdések mögött jóváhagyólag meghúzódik egy igen nehezen megfogalmazható morális minimum, amelynek keretében egyáltalán feltehetőek e kérdések. Mikor egy élet és a vele való azonosulás morálisan vállalhatatlanná válik, akkor e kérdések értelmetlenek lesznek, mert az élet éppen a morális minimum teljesületlensége miatt botránnyá válik. A botrány az életet morálisan feldolgozhatatlanná teszi. Ahogy a különítményesek lövéseiben az áldozatok élete és halála kerül a történelmen kívülre, úgy a különítményes élete botrányként kerül a morálon kívülre. Egymással nem érintkező senki földjén állnak, miközben feltételezik egymást.
Ha újra föllapozom Eggebrecht fő művének zene és humanitás, valamint e humanitás közölhetőségéről írottakat, megrendülve tapasztalom, milyen igazak a szavak, és milyen hazugok a botrány ismeretében. Ami személyes konzekvencia lehetett a számára, az a bűntudat és a szégyen kellett hogy legyen. De ha így is volt, az a botrányt nem menti. Mert azt semmi sem menti.
