‘A szavak igenis vezethetnek népirtáshoz’
Karl Pfeifer / Forrás: Népszava
Ausztriában, a világ egyik leggazdagabb országában, ahol a munkanélküliség alacsony és a szociális biztonság nagy, konszenzus, hogy a nácizmust tiltó törvények is hozzájárulnak az ország stabilitásához.
Felfogások és vélemények a demokratikus Ausztriában természetesen nem lesznek büntetve, hanem kizárólag az olyan cselekmények, amelyeknek káros volta a társadalom részére nyilvánvaló. A szélsőjobboldaliság, mint beállítottság sem lesz büntetve, de az osztrák törvényhozó egyes tetteket, amelyek egy szélsőjobboldali nézetrendszer kifejezései, és amelyeknek a társadalmi hatásai különlegesen elviselhetetlenek, büntetéssel sújtja.
2006. február huszadikán egy bécsi esküdtszék David Irving „történészt” háromévi szabadságvesztésre ítélte a nemzetiszocialista (náci) bűncselekmények tagadása miatt.
Az ítélet – elsősorban külföldön – negatív visszhangot váltott ki, főleg azoknál, akiknek a náci beszéd szabadsága minden más fölött áll. Írásomban azon osztrák törvények védelmében kívánok szólni, amelyek büntetik a náci aktivitást, a holokauszttagadást, valamint a náci egyenruha viselését.
Vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy azoknak a történészeknek a hitelességét, akik torzítanak, túloznak és valótlanságot állítanak, a többi történész kérdőjelezi meg, és nem a bíróság, Épp ezért Ausztriában nem lehet bíróság előtt megkérdőjelezni olyan tényeket, mint hogy volt egy első és egy második világháború, vagy hogy a nácik háborús bűnöket követtek el. Ezért az az abszurditás, hogy a londoni Legfelsőbb Bíróság a gázkamrák kérdésében szakértőket kért fel közreműködésre, itt nem fordulhat elő. A bécsi bíróságnak csak arról kellett döntenie, hogy Irving valóban elkövette-e a náci bűnök tagadását.
Irving bíróság előtti viselkedése, például az, hogy bűnösnek vallotta magát, megbánta bűnét, és arra kérte a nácik áldozatait, hogy bocsássák meg a kijelentéseit, eleve kizárta, hogy a neonácik és barátaik Irvinget saját ügyük mártírjának tekinthessék – szemben azokkal az állításokkal, amelyek szerint azok, akiket egy osztrák bíróság emiatt büntet, esetleg a szólásszabadság mártírjává válhatnának. Biztos vagyok benne, hogy ha a bécsi bíróság megengedte volna, hogy Irving vitát nyisson a gázkamrákról, akkor újra a neonácik és a „revizionisták” kedvére beszélhetett volna. Azzal azonban, hogy bűnösnek vallotta magát – szánalomra méltó próbálkozás az enyhébb büntetés kicsikarására –, Irving ártott a professzionális holokauszttagadók nemzetközi táborának.
Van, aki azt hiszi, a szavak nem ölnek, ezért nincs olyan kijelentés, amelyért megengedhető lenne, hogy valakit börtönbe zárjunk. A szólásszabadság abszolút érték, még akkor is, ha az, amit mondanak, olyan megvetésre méltó és nevetséges dolog, mint a holokauszttagadás – állítják egyesek.
Szerintem nagyot tévednek: a szavak igenis vezethetnek népirtáshoz. A nácik nem a gázkamrákkal kezdték uralmukat. Hitler zsidók elleni harca szavakkal kezdődött. Ugyanakkor a holokauszt volt az ismert történelem során az egyetlen eset, amikor egy állam megpróbált elpusztítani egy egész népet, korra, nemre, helyre, foglalkozásra vagy hitre való tekintet nélkül. És ez az egyetlen eset, amikor az elkövetők nemcsak anyagi, területi vagy politikai hasznot reméltek.
Az ultraliberálisok nem veszik számításba országaink történelmét. Számukra a gyűlöletkeltéshez való jog erősebb, mint a zsidók joga ahhoz, hogy ne sértegessék őket.
Az az érv, hogy a szóban forgó osztrák törvény nem akadályozza meg a szélsőjobboldali tevékenységet, nem azt jelenti, hogy nincs rá szükség, hanem azt, hogy jobban érvényt kell neki szerezni. Nem tudhatjuk, milyen mértékben nőne Ausztriában a neonáci tevékenység, ha nem lenne ellene törvény. Igaz, egyes országokban a politikai pártok betiltása abnormális dolognak tűnik. Ezekben az országokban azonban a politikai stabilitás hosszabb múltra tekinthet vissza. Ausztriában nem érnénk el a politikai stabilitásnak ugyanerre a szintjére azáltal, ha eltörölnénk a náci tevékenységet tiltó törvényeket, amelyeket az osztrák parlament egyhangúlag elfogadott és amikre nemzetközi egyezmények köteleznek. Ez csak zöld utat adna a neonáciknak – nemcsak Ausztriában, hanem az egész világon.
Heinrich Brüning, aki 1930 és 1932 között Németország kancellárja volt, ellenezte a náci párt, az NSDAP betiltását. 1930-ban azt mondta, hogy a Reich nem használhatja ugyanazokat az eszközöket az NSDAP ellen, mint amiket a szociáldemokraták ellen használt az első világháború előtt. Brüning „liberalizmusa” katasztrófához vezetett.
Senki sem hiszi, hogy a tiltás önmagában megoldaná a neonácizmus talaját jelentő szociális és gazdasági problémákat, de a náci tevékenységet tiltó törvény annak jele, hogy komolyan meg akarjuk védelmezni köztársaságunkat a náci terrortól. Itt az sincs megengedve, hogy neonácik egyenruhában felvonuljanak, és nemcsak azért, mert ez az idegenforgalmat zavarná.
Nem felejthetjük el azokat a náci táborokat, ahol milliók haltak meg. Ausztriában (és szomszédjainknál is) a szabadság nem a szólásszabadságról szóló elméleti és jogi viták eredményeként született, hanem úgy, hogy a szövetségesek megnyerték a háborút. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy azokat támogassuk, akik a demokráciát szeretnék eltörölni.
Az antiszemitizmust nem tiltja törvény és nem tűnt el az osztrák politikából 1945 után, de az osztrák elit Waldheim elnök megválasztása után 1986-ban, és még inkább miután 2000-ben egy konzervatív-szélsőjobboldali kormánykoalíció alakult, nem lehetett többé közömbös antiszemita megnyilvánulásokkal szemben. Mert mindig emlékeztetve leszünk: hatmillió zsidó meggyilkolása a német (és osztrák) nemzetiszocializmus és szövetségesei maradandó emlékműve.
A náci ideológia lényege a zsidógyűlölet volt, és a náci tevékenység csúcspontja a zsidók meggyilkolása. Ezért aztán a neonácik tudják, hogy a holokauszt „minimalizálása” és a náci éra „normalizálása” elengedhetetlen feltétele annak, hogy kikövezzék az utat egy új generáció számára, amely semmibe veszi a holokausztot és nyitott lesz a rasszizmus és az antiszemitizmus eszméire.
Ezek az osztrák törvények – akármennyire fontosak – csak egy lánc utolsó szemei lehetnek. Az ordas eszmék elleni harcnak sokkal korábban kell megkezdődnie. Az iskolákban a politikai neveléssel – hiszen már a tizenhat évesek választhatnak. Ha sikerült is egyetemeinken megfékezni a szélsőjobbot, a demokráciáért Ausztriában is minden nap kell erélyesen síkra szállni.
A szerző, az osztrák ellenállás dokumentációs archívumának kurátora
