Fogjunk össze, rakjuk össze az összetört üvegmozaik megmaradt darabjait
Mazsihisz
Dr. Feldmájer Péter Mazsihisz elnök a Parlamentben a „Magyar-zsidó együttélés – Együtt a közös jövőért” címmel tartott konferencián mondott beszédet.
Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Igen Tisztelt Professzor Úr!
Tisztelt Bíboros Úr, Püspök Urak, Főtisztelendő Főrabbi, és Rabbi Urak! Tisztelt Konferencia!
Nehéz zárszót mondani, nehéz beszélni, ilyen kiváló emberek után, mint mesterem Oberlander Baruch úr, akit húsz éve ismerek és csodálok kitartásáért. Csodálok azért a munkáért, amit értünk tesz, esendő lelkeinkért. És persze még nehezebb szólni Elie Wiesel után, a professzor úr, aki a szavak mestere beszéljen magyarul, beszéljen angolul, beszéljen franciául, mindig a szívünkből beszél.
A magyar zsidóság csodálatos üvegmozaikját, amelybe minden szín belefért, a gyűlölet tombolása darabokra törte szét, de hallgatva e nagyszerű előadásokat, egyet biztosan tudok, bennünket összeköt az, hogy mindannyian hiszünk a zsidó jövőben.
Hiszünk abban, hogy ahogy eddig is, az Örökkévaló ezután is meg fog tartani bennünket, nem fogunk elsüllyedni a népek tengerében, mint ahogy ez szinte valamennyi ókori néppel megtörtént a történelem során. Sokszor és sok helyen elmondjuk, hogy ez csak úgy volt, és úgy lesz lehetséges, ha megőrizzük hitünket, hiszen ez vezetett át bennünket az évezredek viharain.
Az, hogy a jövő zsidóságában lesz-e szerepe a magyarországi zsidóságnak, már egy sokkal nehezebben megválaszolható kérdés.
Amióta a török uralom, és a középkor végeztével megindult Magyarország a fejlődés útján, ismét élhettek itt zsidók, és élvezték egyre nagyobb számban a mind modernebb állam jótéteményeit, örülhettek a befogadás, az egyenjogúsítás újabb, és újabb lépéseinek, de szenvedték a múltból itt maradt gyűlölet újabb, és újabb hullámát. Majd kétszáz éves szinte töretlen fejlődést tört meg a népirtás szörnyűsége, a magyar zsidóságot egy olyan jogfosztott állapotba taszítva, amelyben sosem volt, hiszen még nem volt rá példa, hogy valaki egy egész nép elpusztítását tűzte volna ki céljául, és arra sem, hogy ezt a célt a társadalom jelentős része elfogadta volna , sőt aktívan részt is vett volna annak megvalósításában, és egyetértett volna, ha nem is a csecsemők, gyermekek meggyilkolásával, de azzal igen, hogy a „Zsidókérdést” meg kell oldani,
Azt, hogy lesz-e zsidó jövő ebben az országban, nem mi zsidók döntjük el, mert a történéseknek, nem csak alanyai, hanem tárgyai is vagyunk, abban az értelemben, hogy megmaradásunk körülményeit a magyar társadalom alakítja ki.
Ha a magyar társadalom vezetői, a szellem emberei, írók, művészek, tanárok, papok hagyják, hogy eluralkodjon a társadalomban az antiszemitizmus mételye, ha hagyják, hogy az egyetemet végzett profi kommunikátorok szabadon uszíthassanak, szabadon nevelhessék a nyíltelméjű, tudatlan ifjúságot a gyűlöletre, embertársaik megvetésére, a zsidók kirekesztésére, akkor előbb utóbb el fog jönni az a pont, amelyhez már elérkeztek a Romániában, Csehszlovákiában, Lengyelországban élő zsidók a ’60-as, ’70-es években, és amelyet úgy fogalmaznak meg, „Mindegy hogy hová, mindegy hogy hogyan, csak ki innen”.
Az, hogy a társadalmi folyamatok hova vezetnek megjósolhatatlan, mert bár ma már a tudomány mindent mérni vél, minden gondolatunkat, minden egyes mozdulatunkat számítógépbe rögzítve analizálja, de egyet nem tud, azt hogy hogyan működik az emberi lélek, hogyan működik a szív akkor, amikor döntenünk kell a szülőföldről, a ragaszkodásról eleink sírjaihoz, és sok minden máshoz. Az ilyen döntések, a napok örömeiből és keserűségeiből tevődnek össze, és ez nem egyszerű matematika, összeadás és kivonás, nem tudni, hogy mennyi keserű pillanat az, amennyi elnyomja az öröm édességét, néha elég egy csepp is, hogy elrontson egy egész életet. Mi nem szeretnénk úgy alanyává válni ennek a történetnek, hogy kényszer alatt kelljen döntenünk.
Ha lesz Magyarországon zsidó jövő, akkor arról, hogy az milyen lesz, mi fogunk dönteni. Rajtunk múlik, magyarországi zsidó embereken, magyarországi zsidó vezetőkön, hogy merre megyünk tovább, sikerül-e megőriznünk, azt a több mint 200 éves hagyományt, amelyet apáink, nagyapáink adtak tovább nekünk, azt, amit ők is úgy örököltek eleiktől. Tesszük-e kötelességünket, tovább visszük-e a magyarországi ortodoxia – és neológia hagyományait, hogy ne kelljen saját zsinagógáinkban idegenként mozognunk, mint afféle bennszülötteknek, akik lassan kihalnak.
Az is rajtunk múlik, hogy sikerül-e megtartanunk vallásos zsidó hitünket, vagy azt hagyjuk feloldódni, valami általánosabb, ködös fogalomban, amely a zsidóságról úgy beszél, mint ami elszakítható az Örökkévalótól, elszakítható attól a hittől, hogy a leszármazottai, vagy éppen hitbéli örökösei vagyunk azoknak, akiket kivezettek Egyiptomból, a rabszolgaság házából. Sokan próbálkoztak már „más, új úttal”, de tudjuk ez zsákutca, egy-két nemzedék után a zsidó élet úgy tűnt el, mint a víz a sivatag homokjában. Együtt kell gondolkodnunk, együtt kell dolgoznunk, nincs más utunk, mert ha úgy hisszük, hogy csak nekünk lehet igazunk, ha nem hallgatunk a többiekre, ha energiánkat az egymással való civakodásra szánjuk, akkor nem másokat győzünk le, hanem önmagunkat tesszük tönkre. Ha nem fogunk össze, akkor nem a zsidó jövőt építjük, hanem együtt ássuk meg azt a gödröt, amelybe a magyarországi zsidóság jövőjét temetjük el.
Hölgyeim, és Uraim! Ne hagyjuk, hogy így legyen.
Fogjunk össze, rakjuk össze az összetört üvegmozaik megmaradt darabjait, tudva, hogy bár az már sohasem lesz olyan, mint amilyen volt, de mégis egy egészet alkot, olyat, amelybe minden árnyalat belefér. Dolgozzunk együtt azért mi zsidók és magyarok, hogy unokáink, és dédunokáink is itt élhessenek ezen a földön, büszke, szabad, magyar, zsidó emberként, olyanokként, akiknek az élete csupa öröm és kevés bánat.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
