’Magyarellenesség’?
Fekete György / Forrás: Népszava
A Gonosznak megálljt parancsoló felhívást tett közzé 2009. november 19-én a Magyar Távirati Iroda, több közszervezet (történelmi egyházak, rendszerváltó pártok) jegyzésével. Síkraszállnak azért, hogy „Magyarországon, különösen a közbeszédben a nyilvános szereplések alkalmával ne sérüljön az egyenlő emberi méltóság elve”.
Azonban az ellenjavallt retorika meghatározására, a szövegben – a rasszizmussal mellérendelten – helyet kap a kerülendő formát és tartalmat beazonosító „magyarellenes” jelző. Amely éppen ezért sajnos nem azt fejezi ki, hogy ami „keresztényellenes, rasszista, antiszemita” jelenség, az magától értetődően egyúttal „magyarellenes”, hanem azt, hogy az utóbbi az előbbieken kívül létezik a Magyar Köztársaságban.
Tessék már nekünk mutatni e „komplexitásra” meggyőzően elegendő számú konkrét példát! Egyáltalán, mi „magyarellenes” hazánkban? A lehetősége eleve benne rejlik a nem magyar, nem keresztény nemzeti-vallási kisebbségekhez tartozókban? Ismeretes a fogalom, hogy „törvényellenes”, „jogellenes”, „emberellenes” tett, „helytelen” vagy „kudarcos”, „bukott” politika, ám mit jelent, hogy valaki vagy valami „magyarellenes”? Netán a sokféleséget elfogadó? A „másságot” tiszteletben tartó? Hiszen mindezek a demokrácia alapértékei! Akkor viszont nem képtelenség-e egy ilyen antidemokratikus fogalomhasználat, amely egyben kirekesztő, mint minden nacionalizmus? Sommás alkalmazása lefegyverzi, elbizonytalanítja a haladást pártolókat, összekuszálva eszmei tájékozódásukat.
A „magyarellenes” rendkívül kockázatos minősítés más okból is. Sugallata a magyar államon belül olyan személy és törekvés jelölése, aki és ami az állam többségi polgárát nyelvében, kultúrájában támadja, pusztítja. Vagyis az állampolgárok zömének emberi mivoltát kérdőjelezi meg. És effélét csak „emberalatti” (náci formula!) lény cselekszik. Ennélfogva, akire rásütik a magyarellenesség bélyegét, az már nem tagja a honi társadalomnak. Holott az életfogytiglani büntetését töltő rabbal is el kell számolni, a törvények szerint nekik is vannak emberi jogaik. Belegondoltak-e ezekbe a kérdésekbe kulturális és politikai elitünk vezéralakjai, amikor aláírásukkal szentesítették a „magyarellenesség” tilalmazását? Igaz, a „magyarellenesség” fogalmának önmagában történő megkérdőjelezése is értelmetlen és veszélyes. Van cigányellenesség, zsidóellenesség, és van – határainkon túl – magyarellenesség. Nem lehet elégszer ismételni, hogy a „magyarellenesség” kategóriájának belpolitikai alkalmazása szerencsétlen. A különböző demokratikus irányzatok és értékek képviselőit szokták a nyilvánosság egy részében magyarellenesnek titulálni, ezért félő, hogy a hozzájuk közel álló aláírók értelmezésében demokratikus véleményközösségek és értékek értődnek e fogalom alá.
Ha tehát a mai Magyar Köztársaságban számolhatunk magyarellenességgel, az magyar állampolgárok ellen nyilvánul meg. Határainkon belüli magyarellenesség felleléséhez vissza kell lépnünk a történelmi múltba. Megtalálhatjuk a hitleri Németország járszalagjára került Magyar Királyságban, majd a szovjet csapatok által „ideiglenesen” megszállt hazánkban. De azért sejtjük, a mindenkori uralkodó szélirányhoz képest „másként” gondolkodó, a „máshová” forduló, „másra” figyelmező, a fősodor ellen kapálódzó magyarokat – szabadságukban, méltóságukban – nem kizárólag a kommunista pártállam fenyegetheti… A demokráciát védeni próbáló elitünk olykor hasonló enerváltságot mutat, mint a Hitler előtt kapituláló német polgárság 1933-ban.
A szerző mentálpedagógus
Az írást a szerző és a Népszava engedélyével közöljük
